EGY POLITICUS KÖLTŐHÖZ

Ócska tanácsokkal, köpönyeggel zápor után jársz,

A szájtátó had zajjal utánad üvölt;

S új ivadékok előtt kezdődik a régi mulatság:

Házi gerendákkal szálka hibákra nevetsz.

Van hiba, van bennünk: de mi rajta segítni ohajtunk,

S elhárítani mind, ami viszályra vezet.

Ám te gyülölséget gyújtasz s polgári hasonlást:

Ily áron nem kell, bármi nagy, amit ajálsz.

Téged mint bölcset Priesznitz tintába fürösztött,

És most versekben izzadod azt ki nekünk.

A vers szép és jó. És nincs is benne igazság:

Nem csoda csak nyavalyát hajt ki az újkori gyógy.

Amerikának hát vannak feketéi? Nekünk is;

Nálunk a feketék szóemelője te vagy.

Ott azokért sok tiszta kebel küzd szóval, irásban:

Téged méreg bánt, hogy szünik a botidő.

„Volnánk bár kissé feketére születve.” Nagyon szép

Volna; de nem mennénk Amerikába veled.

A mi hazánk itt van, s gondunk lesz rád is ezentúl,

És ha fehér nem léssz, cimbora, mosni fogunk.

Moslékkal mosogatsz, s elszennyezed, amiket érintsz.

Tálalj bár; az ebéd dús; de mi mégsem eszünk.

Gyors törvénykezetet nevezél „lámpára kötésnek”:

Szólj magad: őszintén volt-e kimondva e szó?

Ily tanokat terjesztve hizelkedel a butaságnak,

S elfeleded, hogy ez az, mely con amore akaszt.

A rövidebb törvény teneked „lámpára akasztás”,

Kérdezd meg magadat: jól van-e, bölcsen-e ez?

E tanokat terjesztve hizelkedel a butaságnak:

Ily szolgálatidért nem fog örülni hazád.

„Nem kell hát takarékpénztár, lópálya, hanem más”

Ily bagoly úrfiakat hallani többeket is.

Mindig mást keresők, mint ami sikert mutat és van.

Napra ki! lássunk már tőletek is valamit.

Mert nem adózunk, gyermekidet sár porba fulasztod;

Ez, ha boszú, legalább nagyszerű és igen új.

Kell szavazat, s gúnyolva beszélsz a képviseletről,

Mert megvesztegetett s részeg alapja inog.

Bölcsen! ez úton majd megnyerheted a nemes osztályt;

Csúfold részegnek s megteszi amit akarsz.

Vagy tán fegyverrel fogsz tőle csikarni? Apollo!

Adj neki lantja helyett üszköket és buzogányt.

Nem csak lélekadó bortól részegszik az ember,

S nem csak ajándékpénz, ami megejti szivét,

Megveszlek szóval, hivatallal, félelem által,

S fondorságokkal lángba borítom agyad.

Megveszek így ötvent, meg százakat; a sok ezernél

Elfogy erőm: itt még a borözön sem elég.

És ámítani nagy tömeget sok időre veszélyes,

Míg a néhánnyal könnyü az alku nagyon.

Emberek a tömeg is, még inkább ember egy ember:

Gyarlósága nagyobb, s ha van, erénye dicsőbb.

Nagy Caesarok után feltűnnek az ördögi Nerók,

És ki vesződik, küzd, vérzik alattok? A nép.

Áldást, így szólasz, ne csikarjunk. Jó, legyen úgy bár:

A kicsikart áldás nem lehet üdvöt adó.

De azután békén legyetek, ha ki isteni áldást

Önmaga szerzend, nem kérve az emberekét.

Dícséred, hogy a pór terhén könnyítni törekszünk,

S hogy vontatni szününk általa, nem javalod.

Szánod a pórt s mégis rajtok szánkázni szeretnél:

E szabadelműség szép, de felette gyanús.

Üdvös az önkormány, a hely szükségeit érző,

A főnek sok ezer kéz-segedelmet adó.

S járni tanít jókor mozdúlni szabályos erővel,

Hogy bizton tudjunk menni a vész idején.

A koronás főért ily nép vért s éltet ajánlott:

A csak nyögni tanúlt nem teve, szólhata így.

S mégis ez intézvényt dacnak nevezed te megyénkben:

Józanság ellen dac vala szólanod így.

Önkormányunkat ne gunyold; gyermek marad, akit

Mindig más vezetett; jobb, ha mi járni tudunk.

Széchenyiről szólál, elkárhoztatva ,Világát’,

Melyre az éj kiderűlt s kezd vala látni a vak,

Mélyre megindúlt a rég pangó vér ereinkben

S a haza szíve felélt százados álom után.

A haza hű fia ő, nem fog sűlyedni, ne féltsed:

Nagy munkájának bére a nemzeti üdv.

Mit versben vétél, tettekben helyre hozandod,

Régi barátságból mondom el e hitemet.

Verseiden tán még egy időig lesz ki kacagjon:

Szebb díjt, mint kacagást, tetteid által arass.