Egy régi hajnal

Emlékezem: a hold sarlója bágyadt,

Már harmat sírt a szürkülő mezőn,

Az éjszakára hideg bánat áradt

S én mentem, országúton, könnyezőn.

Már harmat sírt a szürkülő mezőn

S az éjszakai mámor tovalengett,

Nem ujjongott már gyantás hegedű,

Hogy vágyakat hazudjon még szivemnek.

Az éjszakai mámor tovalengett

S az országút a végtelenbe tűnt -

S én nem találtam könnyező szivemben

A mindig odarejtett hegedűt.

Az országút már végtelenbe tünt,

Mint múltam és reményem és a mámor,

A végtelen szürke köd feküdt

S én mentem, mentem ki a vén világból.

A múltam és reményem és a mámor

Mind elhagyott. Beteg, kábult fejem

Gondolkozott asszonyhaj illatáról

S elbíbelődött holmi verseken.

Gondolkozott beteg, kábult fejem,

Valami szépet próbált még akarni,

Szétnézni még a tűnő életen -

Oly rút a fűbe íly árván harapni.

Valami szépet próbált még akarni,

Egy emléknek kendővel inteni,

Egy bolondságra még halkan kacagni,

Egy csók ízét ajkamra küldeni!

Egy emléknek kendővel inteni,

A pisztoly csövét búsan simogatni,

- Ó összes májusok emlékei, -

Be furcsa így, hajnalban sírva halni.

De még furcsább az életben maradni,

Az országútról más utakra térve

S városokon át és könnyeken át,

Sírokon át és reményeken át

Csak botorkálni új napok elébe.