Egy régi mese

Élt valamikor, réges régen

Egy ifjú, kinek életében

Nem volt öröm, csak néma bánat:

Fájt neki, hogy az emberek közt

Egy hű barátot nem találhat.

Sokat keresett. Mindhiába!

Belefáradt a kutatásba;

“Uram! a jók már mind kivesztek?!”

Így kiáltott fel lázas ajkkal

S eget vádolva sírni kezdett.

...Ekkor vállán egy kéz pihent meg,

Egy angyal állt az ifjú mellett,

Arcán fényből szőtt égi fátyol –

És muzsikáló hangja csendült:

“Íme itt vagyok, kire vágyol.

Az Úr parancsa szent előttem, –

Kívánságára földre jöttem,

Hogy te ne sírjál, drága lélek;

De mikor szólít, el kell válnunk

És én a mennybe visszatérek.

Akkor elragad könnyű szárnyam,

De ne ejts könnyet én utánam

S ne szórj az égre balga átkot!”

Felelt az ifjú: “Ha csak ez kell,

Legyen úgy, amint Te kívánod!”

Örömre vált sok régi bánat,

Együtt voltak, ha esti árnyak

Fakadtak titkos, halk beszédre

Együtt nézték a tűzpalástot

Mely ráborult a hajnal-égre.

Oh, szép hajnalok, boldog esték!

Egymásnak ajkát hogyan lesték,

Egymás beszédén mint hevültek!

A napok, évek jöttek sorra

És pillanatként elrepültek.

Mert az idő, az türelmetlen:

Észre sem vesszük, tovalebben,

Köztünk sokáig nem maradhat,

Mit bánja ő, hogy a nyomában

Szerető szívek elszakadnak!

Ütött az óra hívó hanggal

És elbúcsúzva szólt az angyal:

“Ellenszegülni senki sem mer,

Amikor Ő hív! Isten áldjon!

Majd jön helyemre földi ember.

Ne okolj senkit, mert az Úrnál

Bölcsebben tenni Te se tudnál,

S ne panaszkodj, mert megígérted!”

...Az ifjú ott állt kőszoborként

És nem mert hinni a fülének.

“Elmenjen Ő? Hisz’ itt a földön

Egyetlen, kinek búm kiöntöm!

Most elhagy ő is, ő is engem?”

Hiába minden... messze szállt már

Tömjén-illatú fellegekben. –

Az ifjú pedig tört szívével

Nem lelt nyugalmat akkor éjjel:

A párnák közé rejtve arcát,

Fájdalmas, vészes jajdulással

Hagyta kitörni lelke harcát...

Azután jöttek jó barátok,

De ő nem adott mit se rájok,

Nem is figyelt a szép szavakra...

Azt az egyetlent, azt a régit,

Azt minden este megsiratta.