EGY RÉGI UDVARHÁZ.

Vén udvarház egy kis falu végén,

Puszta falak, düledező kémény;

Úgy áll ott az útra kihajolva,

Mintha csak egy öreg koldus volna.

Pedig egykor, nem is olyan régen,

Tisztes úr volt az egész vidéken,

Nyilt kapuja hívta a vendéget,

S nem egykönnyen ment el, ki belépett.

Kapuja nincs, gyepes lett a járt út,

Gyalog ösvény a fű közé elbútt,

Egy kis erdő az udvar sok gazza...

Hova tünt el a jó szivü gazda?

Nem lelhette honját a hazában,

Messze bolyong nagy Törökországban,

Vissza se’ lő, jobb is neki már ott,

Itt hazája, háza összeomlott.

Hazáját hogy veszély fenyegette,

Régi kardját ő is felkötötte,

S mintha nem is ötvenéves volna,

Felkapott egy tüzes huszárlóra.

A fiát is elvivé magával,

Együtt néztek szembe száz csatával;

Fia elhullt, ő maga is vérzett,

De lelkében mélyebb sebet érzett.

Neje, lyánya búban tölti napját,

Várja férjét, várja édes apját,

De csak nem jő, a helyett egy éjjel

Im kozák had száguld szerte-szélyel.

Egy csapat ez udvarházhoz téved,

Kifoszt, megöl úrnőt és cselédet,

A házat is nyomban rá felgyujtja,

Vér is, láng is a vad kozák utja.

Igyen lett rom a vén udvarházból,

Három éve immár, hogy ott gyászol;

Napról napra, jobban őrli a bú,

Omladozik, ha erősebb szél fú.

A teremben, hol egykor vigadtak,

Most denevér, vércse, bagoly laknak,

Az se’ lakik a szélső szobában,

Törmelékén bodza nő magában.

Jobb időből csak a vándor fecske,

Régi fészkét aki fölkereste,

S megtalálva egy zugolyban épen,

Most is vígan fecseget, mint régen.

De akadt a háznak új barátja

Ihszalag, moh, vadszőlő megszánja,

Hű részvéttel öleli át karja,

S mély sebeit fris zölddel takarja.

Takard, takard!... Vajha így elfödné

A remény is, sarjadva fris zölddé,

Honfi sebünk, annyi gyász-emlékünk,

S ígérhetne szebb jövendőt nékünk!