EGY RODIN-AKTHOZ
Mint tengerhabbal szegett lapdarózsa,
mely ringva reng a partnak fövenyén:
itt kacérkodsz a költő zord faláról;
ó, mért vagy puszta rajz? s nem az enyém!
Az arcodon szemérmes dús mosoly van
és méla árny a kéj kies helyén...
Lámpám kigyúl és minden este nézlek
tág szemével a vérbeborult észnek.
Néhány vonás a szent művészirónnal,
pár karcolás, néhány völgy, hűs halom.
Alatta, mintegy ravatalra dőlve,
borzas fejem az íróasztalon.
És elvesztem a tért és az időket
és elnémult a gyatra percmalom...
Míg béna kézzel lent, a képnek alján
tapogatok a lábnak kéjvonalján.
Itt kis cipőcske volna, szép, kivágott,
kecses kis orr, everlasztin-betét.
Megbolondítná a bolond világot
és vért kavarna, úgy, mint a tiéd.
Opálbokák fölött selyemszegéllyel -
az orkeszterből szállna egy minét...
... De meztelen, mint angyalok az égben,
vagy kis virág a széles mindenségben.
Feljebb harisnya simulna a bőrhöz,
selyempókháló, könnyű, mint a hab.
Mint a tiéd, a vér illatszerével
locsolva enyhén; s vérnél pirosabb
ottfent a térdnek gömbölyű oválján
az atlaszkötő: műremek-darab...
Min szép kezed pirulva igazítgat...
... De meztelen... Fantáziát nem szíthat...
Be ártatlan a két tejfényű oszlop:
a két comb, a test alsó kapuja!
Fehér selyemből lenne rajta holmi,
melyen átfénylik a bőr, a buja.
S köröskörül a csipke, patyolatszín,
mint nyári kertben álmodó tuja...
... De meztelen... Szemembe vág a fénye,
nem száll belőle titkok hő reménye.
A testnek áldott, misztikus középje;
Rodin-delejjel meglehelt csipők!
Az ég felé igéretet lövellve,
- röhögne rá a tudatlan-ripők. -
Mit tudnak ők az isteni csípőkről,
a szent bölcsőkről vajj mit tudnak ők!...
Forró, lengő selymekbe öltöztetném -
... de meztelen... Nem bódítja az elmém.
S a váll s a nyak s a mell két vajszigetje,
közöttük lágyan árnyalt völgyes út,
amely cikkázva omlik le szelíden
s a tekintettel le a mélybe fut...
Ó, hol a széles lenszövet, a vászon,
mely eltakarva, megmutatni tud!...
... Mert meztelen, mint csillagok seregje,
vagy tengeren a felborult dereglye.
... De most: ez arc... a hajnak mámorában!...
Ez a tiéd!... Előlem takarod!...
Elémrajzolt a művésznek irónja
s hogy így megláttalak: nem akarod...
És szégyenedben felhúzod a vállad
s magasba rántod karcsú két karod...
Ó, nem kell semmi, csak az arcod lássam!
A többit majd megálmodom csodásan...