Egy serpenyő parázs

Nagy üres csend, - téli templom-hideg.

A mindeneknek mindíg-nyitott ajtón

Néha mégis, én is betévedek.

Alacsony padkán, ajtóhoz közel

Anyóka gunnyaszt: bús mese-alak,

Ölében tartva révedező szemmel

Egy serpenyő pirosló parazsat.

Fölötte a boltozat dermedez,

Alatta a kő-kockák: jéglapok,

Körül a szentek kétszer merevek,

S ami arany: kegyetlenül ragyog.

Isten világa most olyan magas,

És olyan irgalmatlanul örök:

Jó, hogy illanó kék sóhaj gyanánt

Ez a kis földi parázs füstölög.

Fölibe tartja két ráncos kezét,

Úgy issza rajtuk át a meleget,

Összevegyül a parázs sóhaja

És ajkáról a bágyadt lehelet.

Be bágyadt ő, be bágyadt a parázs,

Be bágyadtak mindketten énvelem,

Be szelíd itt e kicsi földi tűz, -

Másutt tán forradalom, szerelem.

Forradalom, szerelem, tűz, tavasz!

Valahol élnek s égnek e szavak,

S mint kenyérmorzsát pazar lakomáról,

Idáig hullatják a parazsat.

S e tűz-morzsa, e szelídült üszök,

Ez átlényegült lázár-láng még ád

Parányi, édes, földi meleget,

Ha agg és hideg az Isten-világ.

Ez az agg anyó, aki templom-őr,

Isten hideg világát őrzi itt:

Oltárok drága selymét-bársonyát

S a szentek mély, szomorú titkait.

Számára veszve a világ-varázs, -

Minden öröme e kéken sóhajtó,

Halkan sercegő, utolsó parázs. -