Egy sírnál

Kijöttem hozzád,

te árva, szép, te jó holt.

Mert itt olyanokat gondol az ember,

amilyeneket eddig

sohase gondolt.

Ilyenkor meg-megállva

nincs mit szeretve hinnünk,

s a múltat összegezzük,

s kezünket összetesszük

és megfájul a szívünk.

Mert nem adták az életünket,

ezer, osztott örömünket

csak emlék-álmodásnak: –

ami a tied, énnekem,

ami az enyém, másnak.