Egy táncvigalomban

Ismértem nálad szebbeket, leányka,

Hajoltak hozzám nálad jobbak is,

Nem bírhatlak s nem vágyom birtokodra,

Mi, jól tudom, kiábrándulni visz.

Mi vonz hát mégis oly hévvel tehozzád,

Mért fáj, ha másért ver szived talán,

Mi káprázat reng gyöngéid felett is? -

Megígézél bizonnyal, kis leány.

Átengedem magam a bűvöletnek,

Fénymámor, illat, kéjjel élvezem,

E termen és e kedves szemeken túl

Idő, világ ne létezzék nekem!

Húzd, húzd, cigány! fáj bár, de mégis édes

A hang, melyet lelkemből vonsz elő;

Mi ott szenderge titkos sejtelemként,

Vonód alatt az mind életre jő. -

Zenédben egy küzdő szívnek világa,

Örömsikoltás, elhaló sohaj,

Egy jobb szellemvilág visszhangja rendül,

Lágy olvadó bú és vad csatazaj. -

Majd a zenére a tánc is megindult,

Karomra fűzöm a kedves leányt,

Önérzettel, büszkén vezetgetem fel,

Mint az erős tő a lengő virányt.

Hozzám hajol, majd pajkosan meg elhagy,

Körüllebeg epedve, csintalan, -

Dac és békűlés, féltés és enyelgés

Felváltva reng a tánc hullámiban.

Majd érzem szíve gyorsuló verésit,

Lélekzetét, - karomra dűl a lány,

Hozzám szorítom, s pörgő őrületben

Ég, föld enyész, őt ölelem csupán.

Ha az igézet végre elenyészik,

Fény, illat és zene kihal, eláll,

S a köznapi világ néz újra rám le,

A költőitlen reg sugárinál:

Képed, leány, egész kéjjel marad fel,

Minél tán nem több szűd bírása sem -

S menten marad mégis minden salaktól,

Mi a bírást követni kénytelen.