EGY TELEM DEBRECENBEN

Hej, Debrecen,

Ha rád emlékezem!...

Sokat szenvedtem én tebenned,

És mindamellett

Oly jól esik nekem,

Ha rád emlékezem, -

Pápista nem vagyok.

És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok.

Jó, hogy az embernek csontfoga van,

Ezt bölcsen rendelék az istenek,

Mert hogyha vas lett volna a fogam,

A rozsda ette volna meg.

Aztán a télnek kellő közepében

Kifogya szépen

A fűtőszalmám,

S hideg szobában alvám.

Ha fölvevém kopott gubám,

Elmondhatám,

Mint a cigány, ki a hálóból néze ki:

„Juj, be hideg van odaki’!”

S az volt derék,

Ha verselék!

Ujjam megdermedt a hidegben,

És ekkor mire vetemedtem?

Hát mit tehettem egyebet?

Égő pipám

Szorítgatám,

Míg a fagy végre engedett.

Ez ínségben csak az vigasztala,

Hogy ennél már nagyobb inségem is vala.