EGY TEMPLOM-ALAPÍTÓ ÁLMA

Fekete, magas hegyfokon,

Az oktalan Szomoruságnak

Tiszteletére

Épülne az én templomom.

Ott összegyülne az én népem

S nyögve, kacagva,

Vörös terítős Szent-Mihály lova

Körül, oltár körül,

Szomoruak gyülekezetében

Állnék én, templom-alapító.

Jajaink: az orgona-sípok,

Tömjénünk: az álmok,

Imánk: legyen örökké

Áldott,

Aki nem tudja, miért szomjas,

Aki nem tudja, hogy mi fáj,

Mindenki, ki korona nélkül

Is király:

Az oktalan Szomoruságnak

Szomorú, szép eklézsiája.

Aztán keresztelnék galambok

Csurgó vérével

Kisdedeket.

Esketnék és temetnék halkan,

Minthogyha alvó betegek

Ágyai között járnék.

Ezer árnyék

Suhogna ott,

Akik nem kaptak templomot

S halottak régen,

Mert régi, hajh, régi

Az én oktalan szomoruságú

Fájdalmas hitü népem.

»Ite, missa est«,

Elmondanám naponként szebben

És sírnánk mindig

Többen és jobban,

Keservesebben, keservesebben.