Egy tintafoltról

Mi eddig rajtad kedves volt nekem,

a barna báj, a nemes különösség,

maguk méltók, hogy borzongásba kössék

nyugalomra úgysem hajló idegem.

Törésig roppanékony íveken

már érintésre zeng az, néha lő is,

mert húr is, bizony, nyíl is, bizony, ő is. -

Pattanj le róla, újabb énekem:

egy tintafoltról. Ének illeti

e tintafoltot. Áldott ez, s a nő is,

ki magában bármily izgató erő is,

egy folt az arcát uj csábbal lepi.

Bár minden mozdulatod ünnepi,

és bár vonásid váltásához értesz:

uj vonás mellé uj szín is kell, édes:

az maga szemem’ már meg sem lepi.

De most: egyszerre tündérváltozás!

Simúlva állad bársony lejtejéhez

minő fekete felhőtörmelék ez?

Csöpp felhő - s az ég egész boltja más,

e bűvös, barna, bársony boltozás:

minden ivének voltam ismerője -

s most csöpp felhő - s uj fénnyel ragyog tőle

még kettős napja is! - csodás! - csodás! -

Áldom a Véletlen könnyű kezét!

Mire müvészet soha rá nem jőne,

ő festé ilyen újra ‘s ingerlőre

uj arcod fény- és árny- és színmezét.

Legjobb festőnek vallom őt ezért,

ki ílyen csodás pettyet s íly merészet

(selyemre) gyors ecsettel hevenyészett -

áldom a Mester Véletlen kezét!

E körén ködlő, végén véknyelő

koromkarikából folyamos igézet

teremtéséhez (hogy ily mű-egész lett)

mi eszközt használt a bölcs Keverő?

azaz (hogy szavam légyen egyszerő

- nem is értékeny tán e nyelvi-cifra -)

mit irtál? Téged ritkán látni irva -

mit irhattál? Nem vagy te írónő -

Mint bárki, bár intelligens leány,

nem vagy, mint más valaki, kék harisnya

(asztalodon disz-kötött Hölgyek-Titka,

s az Uj-Időkből uj szám, egynehány.)

Te - vándor s barna -: rózsák közt cigány!

mig szemeim mézaratásra mennek,

bokrodnál agyam szépen megpihenhet. -

Mit irhattál? Egy levelet talán.