Egy verses regényből

Szerettelek mindég, fönséges égbolt!

Bölcsőmben is már gyermeked valék,

s csipkém redőin a szűztiszta kék folt

azt hirdeté, hogy gazdag lesz a lét.

Később, hogy életembe vaksötét folyt,

s nem leltem az utam nyomára még,

jártam kiábrándulva, csüggeteg,

nagy bús szemekkel téged néztelek.

A többiek kotortak lenn a sárban,

és lökdösődtek zsíros konc miatt,

nem látva, hogy amott fönn napsugár van,

s lenn a csatorna a szennytől kicsap.

Tűrtem, reméltem, halk szavadra vártam,

mint vétkező, de mindég hű fiad,

lábam botolt és túrta a sarat,

de hű szemem mindég rajtad maradt.

És mostan is oly izzó a szerelmem,

mint a felejthetetlen nász után,

szép vagy, ha arcod édes rózsakellem

füröszti, s elpirulsz egy szent csudán,

szép vagy, ha a hold csendesen mereng fenn,

s hű csókja lángra gyújt, nem hűt csupán.

Szép vagy, magasztos vagy mindenkoron.

Te född be kék selymeddel a porom.

Akkor vagy a legszebb, ha nő a felleg,

ágyúz a villám és a föld süket.

S a birkozó szélvészek ölre kelnek,

és felvonul a győzelmes üteg.

Képed sötétül és reszketnek ezrek,

míg ontasz égető vörös tüzet,

és e szilárd golyót megrengeted.

S sóhajt homályosan a rengeteg.

Te vagy napom, égbolt, te tiszta pompa!

Költőszivem most is vadul szeret.

Mint kisgyerek kihajlék ablakomba,

s bámultam a cikázó kék eget,

csak lóra vágytam, hogy fussak robogva,

amerre vágtat a bősz fergeteg...

Most is szeretlek úgy, mint hajdanán,

villámos, fényes ég, - szülőanyám.

A kályha gyomrán kék parázs szunyókál,

s virraszt a szélvészes, bús éjfelen.

Ma itt vagyok vaskapcsos fordulónál,

holnapra már gőzmén rohan velem,

vár a börönd, s köt ide száz hivó szál.

Égő halántékom ver esztelen.

Egy sziklazápor pattog le a tűzről,

s künn a vasút a pályán nyögve prüszköl.

S már látom a zöld lámpást künn a ködben,

és érzem is, mint indul a vonat.

Nyüzsgő, tolakvó nép zsibong köröttem,

felszállok, elfedem bús arcomat.

A honi szó csak tétovázva röppen,

s égő szemem tüzes könyűt folyat.

Nem írta a váláskínt senki még le,

mert hogyha elmégysz, eltemetnek - élve.

Ó, ott helyed azok közt, kik szeretnek,

s máshol neved jöttment, silány, bitang.

- A társaságból száműzött eretnek,

kinek nem érdekes ott semmi hang:

érzed te, ki gyűjtéd silány eszednek

kis kincseit, kit a hírvágy kicsalt,

mindezt, hogy a vasút megy az utolsó

intésre, mint egy nagy, komor koporsó.

Vár a levélre, csendesen mereng ő,

nem alszik a forró nyáréjszakán.

Járása roskadt s nem víg, könnyü, lengő,

mondják: egy év és ő meghal talán.

Fülig pirul, ha berreg künn a csengő,

de mégse pattan ki a nagy talány.

Pihegve nézi, mozdul-e a zár.

Remegve a levélhordóra vár.

Ó, ismerem e várást én nagyon jól!

Hogy egykoron száműzetett levék,

így vártam én is a levélt honomból,

s sarkcsillagom lett a „szárnyas-kerék”.

Későn feküdtem s vártam, olykor-olykor

felkeltem a friss napnál is elébb,

és reszketőn, mint aki félve fél,

nyitám ki a dobozt, van-e levél?

S ha volt, kezembe vettem a papírost,

mint az aranypénzét éhes fukar,

sokszor merengve firtatám, ki ír most,

s küzködtem a reménnyel, a buval.

Ajkamra nyomtam a hűs, rózsaszín jóst,

amely reánk mindég kedvet fuvall.

Száguldozának lelkem vágyai,

s nem tudtam a papírt felbontani.

Máskor beteg volt az egyik s a másik

kedves hívem, futék mindenhová,

keresve a szülőim kézvonásit,

s egy perc a mennyet és poklot hozá,

ne bontsd föl a levélt, megtudva fásit,

de a kezedbe tarthatod soká,

ha jó, örülj előre s légy nyugodt,

ha nagy csapás, mit ér, ha megtudod?