EGYED ANTALHOZ [2]

Mint vagy Egyed, hű nyájadnak közepette, miként van

A szomorú Naso durva getái között?

Zeng-e panaszt magyarúl, mint nyelvén, érdekelőbbet?

Hallja-e Hunnia is már valahára szavát?

Amit fáradozó elméd készíte, ne titkold,

Önts, ha lehet, szaporán a magyar észre sugárt.

Melyre ugyan méltó, oly fényben, lássa hazánk is

Már egyszer nevedet munkai címed után.

Hát ha az ősi hadak rendét s a mostanit írnád:

Nemzeti érzésünk gyúlana általad is,

S látnók, a döntő magyarok mint víttanák egykor,

Nádasdit látnók Prusszia romja fölött,

A fejedelméért vérrel s élettel adózó

Nagy nemesek harcát, s közben ezernyi csatát.

Melyek vagy rontván vagy emelvén honni erőnket

Megtarták így, mint most van, az ősi hazát.

Mert mi egyéb, ha nem a harcok, tarthat meg akármely

Országot? mi egyéb szerze nekünk is, Egyed?

Ah így van, s volt ez. De ha mind ezt fényre vihetnéd,

Mennyire jutna neved, mennyire érdemeid.

Vagy tán kezded már. Mit is érhet gyenge beszédem?

Nagyra nagy ösztön kell, s azt szived adja, nem én.

Élj, s mint a lefolyó Duna, szüntelen élve hazádnak

Érdemmel hosszítsd a rövid életüdőt.

Én ösvényeimen meg nem csökkenve haladván

Megteszem, amit hágy végzenem a kis erő,

És ha elégled ezent, mit tiszteletedre viszek most,

Több nem kell: szívből s nem jelesedni viszem.