EGYEDÜL

Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban

Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül...

Odakint a hűvös, őszi éjszakában

Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.

Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,

Mint az elmulásról?... Ismerem e dalt...

Édes reményekről, amelyek csak voltak,

Melyeknek emléke őrületbe hajt!...

Virágot dermesztő, novemberi szellő

Ne zúgd e siralmas, síró éneket,

Ami régen elmult, ami vissza nem jő,

Sírjokból ne ébressz tört reményeket!

Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,

Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,

Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,

Kéri a megváltást, kéri a halált!...

Elmulás zenéje, bús őszi, hideg szél,

Feledni akartam, altatni szivem,

Dacolni a múlttal, ugye, mily rideg cél?

De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...

Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod

Az emlékezésnek régi lángjait,

Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,

Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...