Egyedül

Megyünk és fáj a vándorlás magánya

És hogy kemény kövektől zord az ut

És nincs, ki az utast estére várja

S a távolok lámpája is hazug.

És csak tovább van és csak messze, messze

És hull a köd és száll a mély ború

S halott lombot terít elénk az este

És koszorúnk mindszenti koszorú,

De mi akartuk, hogy magányba menjünk

És e világon csöndes győzedelmünk

A szűz magasság, hol lelkünk lakik.

Nézz vissza, szívem, árva és kifáradt,

Milyen nyarak, milyen pompák és tájak,

Miket elhagytál! De már itt vagy, itt.