Egyedül

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,

a fák, a lombok ezre eltemet.

Olykor fölém cikáznak még a fecskék,

nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,

nincs semmi nesz a lombokon, a fán,

s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül

Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az ősfélelem legyűr,

a lég üres, kihalt a szó, a hang,

s én sáppadottan fekszem itt alant.

A föld szorít, s fölém végetlenül

tágul ki, mint egy kék üvegharang,

a végtelenbe nyúló kékes űr.