Egyedül

Magány! Magány, téged szeretlek!

De csönded mégis fáj nekem,

Ha úgy magamban elmerengek

S végig tekintek éltemen,

Egy szó, mint kő, szivemre nehezül:

Egyedül, egyedül!

Azt hallom a zajos teremben:

Ezek közt senki sem szeret!

S hallom: nem ért itt senki engem!

Ha emberek közé megyek,

Szivem e hangtól sohse menekül:

Egyedül, egyedül!

Ott fészkel állandón szivembe’

Rosz álmival a bús magány,

S ugy megpanaszlok éjjelente

S kérdem: nincs hát sehol tanyám?

És könyre köny lassan szemembe gyül:

Egyedül! egyedül!