Egyfajta kultúra

A fáradt, modern fajhoz tartozol

és már nem is tudsz a dolgokra gondolni.

Szók zsonganak, a dolgokat eltakarják.

Szók delíriuma nyügöző, nyüzsögő.

Játszanak, összefogóznak

benned,

cikáznak, tünnek,

bukfenceznek, s olykor megállnak fejen

s már mind megforgatod önkénytelen:

»Kultúra!«

»A rút luk!«

Micsoda szimbolum!

Bum! Bum!

A dolgokra gondolni: érdemes?

A dolgok mennek... mennek...

maguktól.

Ahogy mégy, mégy te is az utcán,

hadverte, céltalan flangérozó,

rokkant zsebbel, és aggyal,

melyben a szók forognak,

s amit látsz, csupa szó.

»Nyakkendőkirály!«

Hogy kiabál!

Lángbetűkkel!

De nyomban aztán már másik kiabál:

»Pénztár.«

s »Rátz nép« lesz, amint fejtetőre áll.

»Pénztár« és »rátz nép«: van értelem ebben?

Semmi.

De mindig lehet

beletenni

költő módján, ki rímet összefűz. -

Hisz minden összefügg,

manap kivált,

mikor Belgrádot és Indiát

egyetlen vasháló kötözi

s benne téged is: mit tehetsz ellene? -

két véletlen szó nem ostobább

mint e világ

vasakkal-fűzött s gyilkos véletlene.

Hát csak flangérozz, te világ-szegénye,

csörgetve vígan üres

zsebeid helyett zsúfolt agyadban

a szavak aprópénzét!

Új szavak, avult szavakat!

s bolond szavakat, fületlengomb!

Egyik annyit ér, mint a másik.

Egyik odavisz, mint a másik.

Játék.

»Két áj!«

Áj, áj!

Óh Szó! jajgass, abajgass, kiabálj!