EGYNÉMELY EMLÉK, RÉGI KINCS

Be jó így üldögélni este,

Míg ott künn mindent hó borít,

A vén karszék ölébe esve

Elnyúlok, zaj nem háborít;

Az inga sétája se hallszik,

Az öntudat görcse laza,

Most behavazva minden alszik:

Kínok, világok, gond, haza.

Ilyenkor kezd a lélek csendjén

Oly halk fénnyel, mely szinte nincs,

Ragyogni mondhatatlan enyhén

Egynémely emlék, régi kincs,

Mely vak vadonján a világnak

Némán, szelíden megmaradt,

Mint éjbe feketülő ágak

Résén egy arany égdarab.

Jaj, régen volt, igaz se volt tán,

Arany egek tüzes fala,

Az édes ifjuság hajolt rám,

Illatos, forró kupola,

Kristály üvegház, csupa fényes

Tacskó szirom és kamasz ág,

S köztük a szív is, mint egy kényes

Ritka, piros cserép virág!

Kinn álltam a ligeti tónál,

Nyújtóztam, csontom ropogott,

A korzós úti fordulónál

Finom kocsizaj robogott:

Zengett testemnek s a világnak

Miriád élő pórusa:

Lihegő sejt-szájak, a vágyak

Tavaszi, sodró kórusa.

Sikoltani vágytam: ti népek!

Hadd mulatok most egy kicsit,

A korzóra, hahó! kilépek,

S megállítok egy víg kocsit,

Kitépek egy szép nőt kevélyen,

Jöjjön! Leomló, nagy haját

Megúsztatom a langyos éjen:

Héj! kék vizen fehér najád!

Elragadom, ölembe, dallal,

Végig a Józsefvároson,

A szennyes utcák gyémánt fallal

Kigyúlnak mind, sugároson,

Viszem, diákszobámba, hozzám!

S az édes tagoktól meleg

Selymekbe eltemetem orcám,

És zokogva letérdelek...

Elég... ne zengj, múltakba fájván,

Te halk, szelíd emlékzene,

Jaj, felfigyel lelkem homályán

A bánatok fakó szeme,

Mint vak bérházak zsibbadt népe

Figyel, ha bús diák kiül

Tárt ablakához, és az éjbe

Vacsora helyett hegedül.

Elég... mellemből mély sohaj száll,

Gond, tedd holnapra el magad!

Tudom, hajam közt szürke hajszál

Reggelre újra több akad,

Kiütköznek, mint furcsa fércek,

Az elnyűtt, feslő szöveten...

Mindegy... szerettelek, te félszeg,

Kedves, bús, ifjú életem!