Egyszerü vers

Ha innen elmehetnék,

a zúgó élet piszkos zsivajából,

s nem lennék itt csak visszajáró emlék,

amelyen mindig sűrűbb lesz a fátyol:

ha innen elmehetnék.

Magas hegycsúcsra törnék egyedül

hová eddig csak gondolatban másztam,

s egy fenyőerdő gyantaszagú szélén

laknék szegényes, kicsi deszkaházban.

Jó testvéreim lennének a fák

a gyalulatlan deszka bútorok

és beszélgetnénk minden alkonyatkor,

hogy messze-messze milyen a világ.

Estére imádkoznám

Nagy fenyves-dombon, térdenállva szépen,

fáradt fejemet csonka törzsre hajtva –

a fák figyelnék áhitattal,

csudálkoznának rajta

és így mulna el lassan évre év.

...S egy alkonyatkor Te is idejönnél.

Szép fehér arcod még sápadtabb lenne,

bomlott hajadat cibálná a szél

és én ujjongva néznék a szemedbe:

– Minálunk szép –

Ez itt az erdő.

Mindig vártalak. Áldott, aki eljő.

Jól tetted, testvér, hogy eljöttél hozzánk!

És attól kezdve ketten imádkoznánk.