Éjeim

Midőn a Halottaknak

Órája megkondúl

a várbeli Toronyban,

s az éjféli csendpompáknak

lepli közt vadon dúl

a zúgó hang e honyban -

Midőn az elálmosult

Táj e zaj szűntére

majd új szendert kezd elő,

s a régen bemohosult

fáknak Levelére

ismét leül a szellő -

Midőn a Hold hunyni megy,

s még haló súgára

is egy Jóéjtszakát int,

s a végső ezüst hím egy

Tölgy gyepes aljára

párnát jelelve kacsint -

Midőn egy véghetetlen

szent Kéz fél világot

szunnyadásra biberész,

hol ésszel érhetetlen

magosságra hágott

az erőtlen ember-ész:

Ah! akkor én nyomorúlt

teremtmény, e rendes

Temetőn magam nyögök,

s múlnak, mint Holtra borúlt

egy Sírónak csendes

fájdalmain, a gőgök -

Akkor én a lankadó

bú közt lépdegélek

egy bokortol másikhoz,

s menten nézi szaladó

csillagit a lélek,

hogy örömöt mellyik hoz.

Lehúllt a Rózsalevél

tavaszi ágárol

súgár törsökömnek.

Szent Idő, hová levél?

melly virgonc vágyárol

jeles vagy örömömnek.

Mint irigylem sorsodat

árván nyögdécselő

Madár - te sírt keresel;

de én hűs koporsódat

kerűlöm, mert él Ő,

ki magához kevesel.

Keccsel teljes szülemény,

de (mint az éjtszaka)

nem kedvező Kegyelem:

el is tűnt már a remény,

és ha sírok, csak a

visszhang jajdúl el velem.