Éjféli gondolatok

Éj van, síri csend lép a zajnak helyébe,

Halvány rezegéssel ég a mécs szobámban;

Nyitva áll előttem a történeteknek

Könyve, vértől ázva mindenik sorában.

Itten rabigára termett nép körében

Megváltóját látom keresztre feszítve,

Ott a kérkedő bűn ül fényes ruhában,

S vesszejét csókdosni dűl a nép elébe.

Ez tehát a büszke ember története!

Lelkem elszorul, hogy mért is küzd hiába?

Mért imád erényt, mit csak kacag az ég is,

Míg a bűnt hű társa, a pokol feltartja.

S ím előmbe tűnik Brutus nagy alakja,

Mint csillag ragyogva saját önmagában,

Értem nagyságát, ah értem, hogy nagyobb még,

Mert magasztos fénye nem a sikertől van.

S hogyha századokig tart az éj, nem hosszú,

Hogyha ilyen csillag kel fel benne végre,

Mert hogy felragyogjon minden pompájában,

Szüksége vagyon a csillagnak az éjre.

Értem, hogyha százszor trónra lép a rabló,

Míg egy Brutus jő és megbukik harcában,

Az ezt elbeszélő világtörténetben

Nem bűn, de erénynek dicsőítése van.

Ah, de kínos érzés bánt egyszersmind engem,

Látva életemnek hogy felét leéltem,

S amit méltó lenne örökös betűkkel

Feljegyezni, eddig még semmit nem tettem.

És ki tudja: jő-e még kor, hogy tehessek?

Óh hány Leonidás, hány Grachus megy sírba,

Senkitől nem sejtve, mert ennek a forum,

Annak Thermopylae nem jöve utába!

A hatalmasoknak itt is nagy előnyük:

Hova ők belépnek, míg mi oda küzdünk,

Megtört keblünk. Nékik esemény már létök,

Milyet mi csak szívünk vérével teremtünk.

Hej, pedig ki tudja, marad-é belőlünk

Más egyéb a névnél, hogyha sírba szállunk?

Nem hullunk-e vissza, mint a zuhanó csepp

A tengerbe, vesztve percnyi ragyogásunk?

Elszorult kebellel lépek ablakomhoz,

Megnyitom, kidűlök az éj tengerébe,

Lent a temető van néma hallgatásban,

Fennt miljó világok csillagfényü képe.

Köztetek hat e föld is csak egy fényes pont,

S oly kicsinynek érzem az embert s világát,

Mintha porszem lenne roppant sivatagban,

Melynek dőre hire nem nagy éleményt ád.

Hej, ki tudja hányszor vérzett el egy Sertor

A csillagban, mely ott ég mint lámpa fénye,

A csillag halványan, egykedvűen ég csak,

Nem jő hír, dicsőség porlakunkra tőle.

S míg földünkön népek küzdnek vérben állva,

Földünk mint kis szikra áll a mindenségben,

A lehulló hősök híre itten él csak

A kis szikra egyik kisded szögletében.

S itt is ezerekből csak néhány marad fel,

A tömeg elvérzik és nyugszik rakáson,

Örök koszorúért adhatni cserébe

Percnyi létet, de a tömeget csodálom:

Elveszett mint szám, hogy másnak fényt szerezzen,

Avagy boldogitá-é tán az utódot?

Nem váltotta azt meg a vér rabbilincsből

Nem javul, a korcs szül mindég ujabb átkot.

Itt nyugosznak sorban hősök s rab utódik,

Ablakom előtt a csendes temetőben,

Hírök, jármok eltünt, el a kor közöttük,

Összefolytak a sors örök gyűrűjében.

Vérzettek mindvégig, mint a gladiátor,

Éltökért s ez élet harcuknál nem volt más;

Óh hát érdemes-e élni, ha minden perc

Csak a feledésnek szánt sírgödrünkön ás.

Érdemes-e vívni eszmékért, melyeket

A megváltozott kor csak mosolygni fogna,

Míg fehérlő csontja a két ellenségnek

Névtelen halomban korhad összehordva.

És mért lesz a gyermek, ki Cato lehetne

S meghal torokgyíkban csecsemő korában,

Vagy megannyi lángész, aki sírban nyugszik

Eltörpülve, éhen, alkalom hiányban?

Mind betölti-e hát földön hivatását,

Csak egyetlenegy, a kérkedő ember, nem;

Vagy örök határzat áll-e őrt felette

S mindezeknek sorsa nem merő véletlen?

Úgy hát mért is vérzünk, minden talpalatnyi

Földért végzetünkkel új csatára szállva,

Hogyha ércbilincsen vonz a sírhoz, melyen

Már előre meg van éltünk sorsa írva.

Úgy az ember hitvány eszköze a sorsnak

S tenni semmit nem bír önnön erejével,

Győz, ha sors könyvében úgy vagyon megírva,

Avagy ismeretlen s nyom nélkűl enyész el.

Úgy egyenlőek hát Nero bűnsúlyával

Aristides minden ragyogó erényi,

Vihar az, ez súgár, mely öntudat nélkűl

Csak az örökös sors nagy céljait végzi.

Avagy él a lélek még túl is a síron,

És miként a dőre buborék nem vész el,

Ott a csillagok közt, ott vagyon hazája

S földünkön csak mint a vándormadár lép fel.

Akkor, hogyha végre szent honát elérte,

Hátrahagyva itten a pornak salakját,

Csillagos dicsében csak mosolygni fogja

Itt e földön töltött néhány pillanatját.

Akkor dőre minden küzdés a magasra,

Aki ottan él, hol csillagok születnek

S néz a végtelenbe, nem nagyon örűlend

Hangyaboly világunk múlandó hirének.

Melyet, mint virágnak illatát, szél hordja,

S bojtorvány tenyészik a hősnek felette,

S míg egy-egy emlékkő dacol az időnek,

Már a kőnek hőse rég el van feledve.