ÉJFÉLI GÖRCSÖK

Felriadok a köszörülésre.

Köszörülik a kést, amellyel holnap felboncolnak.

A szívem nem birja a takarót, percekre le kell

hunyni a szemem, didergek. Hol készitették a

vésőt, amellyel a Doktor koponyám kivési?

ki vágta a fűrész fogát; mely csontom vágja.

Doktorok, nevessetek rajta, hogy mikor még

nem gondoltatok rá, hogy késetek alá érik:

a búzaszál megremegi az éjben a kaszát.

Kérem, csak adomázzanak, szeretem a vidám

kézmívest: a boncoló orvosok fütyörésszenek

és sokat nevessenek, mint az asztalos legények.

Doktorkisasszony, vegye kezébe szívemet

s megérti életem tragédiáját: kisebb, mint a másé

De szeretni jobban akart, persze legjobban

önmagát és még valakit... nem érdemes

beszélni róla, sérti őt... Óh Doktor úr, ha tudná,

hogy utálom magát, hogy tudott ilyen sintér lenni.

Jó, jó, hogy ez a leghumánusabb: én nem bírnám magát

darabokra vágni s megnézni, belőlről milyen:

De ha már tányérra teszi agyvelőm, mérje meg,

tartok rá s valahol lyuknak kell benne lenni,

itt a homlok mögött... kérem a szolgának

aki bőröm visszavarrja, adjanak egy pohár

snapszot s nehány szivart, hadd öntse le

s füstölje el szegény testvérem a drágaság gondjait:

a gond csak alkalom s ürügy a szenvedésre.

Ah semmim sincs, azt hittem egy időben,

ez az enyém, ez a test s nézd ép oly kevéssé

rendelkezhetem véle, mint a Saturnussal;

a bokámon a cédula zörög: nem én tettem rá: a tulajdonos.

Ki nem adott irásaimat égesd el szivem,

hazugok és hamisak... a kiadottakat

majd elégeti az idő... a föld szétomlása után

Homéros sem dalol... hol éri hát az emberi lélek

a Végtelent... hogy vágyom, a tűzbe, a tűzbe,

óh égessetek el... s ez sem lehet: átadtok a lassú férgeknek...

Én egy rossz gép voltam, mikor elromolt, a kerítés

tövére vetnek az ócska vasakhoz.

Álomból újra felránt, jaj, a görcs; elviselhetetlen a

hullaszag, a testem hullaszaga. De mit törődöm

akkor majd a kadaverrel, annyit se mint

egy elveszett gombbal: láttam levarrva az apám,

bököltésekkel édesapámat!... Mi köze van

a megvarrt kis tetemnek az ő gyönyörü kis testihez,

tetteihez, szavaihoz, emlékéhez, lényéhez,

a hét fiában tovább örökített tartalmához,

jelentéséhez, óh szegény tetem: óh, szomorú volt az arca!

Csüggedt szomorú, jelentett! A halálban is jelent az arca?

Milyen isten volt Ady s milyen kis csunya, jelentéktelen

összetöpörödött, jelentéktelen halott leszek én:

óh már életben milyen szomorú vagyok,

kimondhatatlan fáradt, szomorú, csüggedt, nyomorult,

megáll kezemben a plajbász, nem bír írni a kezem

a szívem elálló szomorú verése miatt: így állt meg az apám

kezében a fejsze örökre: e szomorúság miatt: nem érdemes.

És mégis a szívem remeg, úgy remeg, mint megfeszült, rezgő

húr, az ágy beleremeg; a falak és rettenettel vágom ki az

életet!... ah, csak egy vidám kocsi rohan odalenn

megrázza a házat, csattogó patkókkal mérges lovak,

hogy éjjel is dolgozniok kell, óh szegény lovak, testvéreim,

Van-e abrakotok s mit gondoltok az emberi fajról...

Már jön megint a reggel és újra látni kell az

embereket, senkit se akarok, se magyart, se németet,

se angolt, se alacsonyt, se szőkét, se púpost, se

okosat, se butát, se férfit én, se nőt...

Csak őt, csak őt, csak őt... már holnap tán megérkezik,

kiment a kertbe és én egyedül maradtam...