ÉJI KÉP.

Bérctetőn az esti fény elégett;

Tetszhalálnak árnya mindenütt.

Mely borúlt a bércek homlokára,

Lombos erdő barna sátorára

A hold teljes arculatja süt.

És az ember oly magánosan van!

Oldalán csak lengő árnya él;

A nagy éjnek sátros ünnepében,

- Áhitattal szíve érzetében -

Hangosan beszélni ajka fél.

A tücsökhang összefoly körűl, és

Reszket, mint egy éji délibáb;

Meg-meggyúl a terhes földi pára,

S a lidérc, lágy szél fuvallatára,

Csába fénnyel leng idébb-odább.

Messziről, csak lélek-hallhatólag,

Mély, csodás hang ébred, újra vesz...

Föld alatt, vagy égben szól-e hangja?

Mert az nem más mint az éj harangja,

- A halál-csend néma nyelve ez!

Ottan-ottan, rejtett falvak árnyán

A kakas szól, nyujtja hosszason...

És utána százan hangra kelnek,

Percig össze-vissza feleselnek,

S ujra mindütt néma csend vagyon.

Majd a holdat elhagyják sugári,

A vér szinében mind alábbra száll;

Másod-alkony lészen a világon,

Az is elhuny csendben, haloványan,

És az éjnek éje most beáll.

S szép, sötétlő bársony-köntösén a

Csillogó gyöngy, röpke fénybogár;

Fenn, a csillag eltünő futása:

Lenn, egy életmécs ellobbanása...

Csillagom vajh melyik, merre jár?

Alkotó természet, tudhatatlan

Útaidban nagynak írva vagy!

S a kis ember, rövid életében,

Búvárkodván titkod tengerében,

Bár ne értse: érzi lelke - s nagy!