ÉJI LÁTOGATÁS.

Három árva sír magában,

Elhagyott sötét szobában;

Zivataros hideg éj van,

Édes anyjok künn a sírban.

«Édes anyám, édes anyám!

Altass el már, úgy alhatnám!»

Mond az egyik s el nem alszik,

Sohajtása föl-fölhallszik.

««Beteg vagyok, édes anyám!

Hol maradtál? Nem gondolsz rám!»»

Mond a másik s jajjal végzi,

A fájdalmat kétszer érzi.

«Édes anyám, gyujts világot!

Nem tudom én, jaj, mit látok!

Harmadik mond, mindenik sír - -

Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,

Kilép sirból édes anyjok,

S tova lebben a vak éjben,

Haza felé, az ösvényen.

Arca halvány, hangj’ a régi,

Fia, lyánya megösméri;

Immár tőle hogyan félne?

Megcsókolják, mintha élne.

Az egyiket betakarja;

Másikat felfogja karja,

Elringatja, elaltatja;

Harmadikat ápolgatja.

És ott viraszt a kis ágyon,

Míg elalszik mind a három;

Majd megindul, széttekinget,

Keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát,

Helyre tészi a ruhácskát;

Az alvókat hosszan nézi,

Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal, üt az óra,

El kell válni viradóra!

Visszanéz a véghatárral...

Sír megnyílik, sír bezárul.

Oh a sír sok mindent elfed

Bút, örömet, fényt, szerelmet;

De ki gyermekét szerette,

Gondját sír el nem temette.