Éji út

Nincs lámpa a kocsinkban. Robogó, robogó, világtalan éjjel.

Az a prémes úr, Vajtán aki fölszállt, jól fésült uri szakállal,

egész úti gyertyakészletet vett elő, tartóval, kis tállal,

lassan bontotta újságlapját széllyel

annexiós kéjjel - uszító lap volt, háborús vezércikk,

szinte láttam kezéről csöpögni a vért -

oly büszkén élvezte gyertyás fölényét, hogy az ember félt

maga bölcsét olvasni az ő fényénél - inkább az utolsó élcig

tűrte hallani minden szavát az utasoknak, üzletről, háborúról,

tűrte rabon a lélek: mert nem volt menekvés - a gyertyavilág

csak megszűkítette a mindenséget - a puszta fák

kívül rekedtek - hallottuk, hogy csikorogva surol

a kocsik kereke - de ezenkívül semmise hatolt

ide kívülről - csupán a kerék, a kerék zakatolt:

és néha, ha megsimítottam kesztyűmmel az ablak sárga ködét,

láttam derengeni hóban a messze sötét

téli mezőket - míg egyszerre egy szemben robogó

vonat elcsap minden kilátást - zökken - megáll... mi is zökkenünk -

megállunk mi is. A prémes úr hirtelen elfújja pislogó

gyertyáját (kiszáll) - és mi váratlan sötétbe hökkenünk.

Most jobban érezni a hideget. A kocsi nincs fűtve. Fázik a láb.

A szemközti vonatban katonák dalolnak. Ökörbőgés messze.

Nagy csuklyás alakok a kerekeket kalapácsokkal kongatják alább,

s kis ijedt gondolatok surrannak szanaszét a baljósló neszre,

gondolatok, hogy mik is vagyunk és hova is megyünk és mi vár reánk,

mi vár reánk otthon - ó milyen furcsa is, hogy itt vagyunk, távol!

idegenek közt! - és kedveseinket Isten tudja már, hol,

hol viszi és hova viszi a vonat, mely lökdösődve ráng

a téli mezőkön - mily fagyos mezőkre rángatja és milyen

célok szerint - kinek a céljai szerint - mert rabok

vagyunk valamennyien - ó, Istenem, ha valamennyien

együvé ülhetnénk még egyszer akik szeretjük egymást, szegény de nyugodt

házakba, kiki maga szeretteivel együvé ülhetne élni nyugodt

halálig mint jámbor állatok - de ez nem volna talán

fontos az ily jól fésült szakállú uraknak akik gyertyájuk szokott

fényével szűkítik maguknak a világot, hogy semmi talány,

semmi sötétség ne maradjon, hogy ne lássák a téli mezőket

és ne gondoljanak arra, hogy mi van ott - mi van messze a téli

mezőkön - ó Istenem, ha még egyszer együvé ülhetnénk élni

kiki azokkal, akiket szeret s nem hagynók el soha őket!