ÉJI VIOLÁK.

Köszöntelek, te csendes tiszta éj!

Lelkem beszél, ajkam megnyilni fél...

Az elnyugvó alkonynak égve

Felejtett mécse véglobbot vete;

Véglobbot a halvány világu

Esthajnal élete...!

S a kék hullámu messzeséget

Előttem mig homály boritja:

Keblem a vágy el-elszoritja

S ismét a régi kínnal éget!

Feletted, messze szép táj!

Lebeg bús lelkem szüntelen;

Bár megpihenni nem tud,

Mint a madár sík tengeren,

Kéj és kín rajtad összefut,

S rád emlékeznem úgy fáj...!

Elégve majd esthajnalomnak

Halvány világu élete:

A zaj, halk szívütésre válik

Halk szívütésben mind halálig

Él a táj emlékezete...

Ah, rajta egykor nem merengek!

Elsötétült szemem nem látja;

Hullámzó képét elfelejtem...

Lelkem, te lengj azon helyettem

Légy a kedves táj délibábja!

Tündéri szép az éj...

Kis kertemben mélázva járok,

Azt várom szüntelen,

Hogy megszólitnak a virágok!

S ime, a csendes éjben

Megnyílik száz virágkehely...

Légben, halmon, mezőben,

Jó illatár terjedve el.

Érzem én is megnyilni keblemet,

- Kertem virágival; -

Melyből buzogva ömledez

A csendes éji dal...

Ki a virágnak illatot,

A szívnek érzeményt adott:

Övé az illat és az ének,

Nagy ünnepén a néma éjnek,

Mely megnyitá a dús virágkehelyt,

S a dalszülő kebelt...!

Elveszti az éj gyász koromszinét,

S bizonytalan homályra enyhűl;

Honnan jön a varázs-mosoly,

Mely a vak éjszakába foly?

A hold emelkedik keletrűl...!

Tündér menyasszonyként, feje

Ezüstlő fürti földig érnek:

Förösztvén lágy hullámiban

Képével bujdosó kis érnek.

S a csöpp, enyhe harmat képében:

A szomju föld áldása lészen.

Keblem világa holdas éjszaka,

Hullámzó érzeménye csermely-ár,

A rózsafényű képzelet

Rezegve rajta mint a holdsugár;

S fölszíva tiszta csöppjeit:

Mint virágnak harmathullása,

Dal lesz szomjú keblem áldása,

És a dal engem boldogit.

Alusznak a füvek, virágok...

Közöttök halkan énekelve csak

Az éji őr szalad sietve,

Az éber éji őr, a kis patak.

Lelkem viraszt, - miként az éji őr,

És messze jár gyors gondolattal.

Köszöntve éjfélt és korányt,

Harmatot, csendet, holdsugárt:

- Hangosan fel-felcsattan a dal...!

Csodás, nevetlen érzelem

Beszélget titkosan velem,

Mely öntudatlanúl kihoz

Sírok bogácskóróihoz.

Kit látogassak én meg itten?

Még nincsenek halottaim,

Szív-képek, ifju álmaim

Társalognak velem meghitten...!

El innét...! ott az én helyem, hol

A búgó vadgalamb lakik;

S meleg fészkében a csicsergő

Madárka dalrul álmodik:

Vadszőlős, fészkes halmokon,

Hisz én is dalról álmodom!

Az égre nézek, ott

Ezüst méhkas függ... teljes tiszta hold:

Körűle sűrű csillagraj röpes,

S ez égi méhek ajkirul,

Nyugalmas éjben édes méz csepeg,

A föld felé láthatatlanúl.

- S mi volna más

Az édes mézharmat, melyet szedek

Napkeltekor,

A csillogó erdőlombok felett?!