ÉJIMÁDÓ

Leplét bár váltva öltse, vesse:

Az én világom nincs már messze.

Az én világom el fog jönni:

Hajnaltalan csodás világ lesz,

Az éj sohsem fog elköszönni...

Egére nem lesz csillag hintve,

Én leszek minden gyöngye, kincse,

Én leszek célja, üdve, átka

És mégis ez lesz legjobb, legszebb:

Minden világoknak világa...

Akkor már nem lesz semmi multam,

Feltámadok, bár el se multam,

Reménykedem, bár mit se várok,

Elzúghatnak mögöttem békén

A többi napderüs világok...

Nem törtetek célra, titokra,

Nem lesz szükségem asszonyokra,

Nem keresem, aki megértett,

Én leszek a szent különélet,

A hazug fények megvetője,

A nagy sötétség, szent sötétség

Tapadó, bárgyú szeretője.

Köröttem nem lesz semmi kétség,

Csak nagy sötétség, szent sötétség...

...Az éjszakában állva, fázva

Várlak, szerelmetes világom,

Minden világoknak világa...

...Fény ad színt a darabka kőnek,

Fény ad színt minden agyvelőnek.

A fény teremtett, fény teremt

Fejet zsibbasztó végtelent

S egyetlen egy kis, balga órát,

Amelyben nyíló tubarózsák

Vad illatába olvadunk...

A fénytől élünk s fény vagyunk...

...Hejh, temető! Valamikor még

Nap volt a lelkem, fény az álma

S íme, most a nagy világosság

Kerget belé az éjszakába...

...Légy áldott, legvalóbb legenda

S a szent fény, mely most visszahoz;

Az... az! A sötét volt az első,

Fényt sohse látott szent kaosz.

A nincs volt az első igazság,

Önmagátszülte szent erény,

A tagadás az első isten

S első hazugság volt a fény.

Színben pompázik, hazug álmok,

Gyötrődő gondok gondozója,

Hogy káprázón agyamba szállott:

Elkárhozás volt az az óra...

Azóta nincs már semmi új fény,

Nem érzek semmi meleget,

Sóvárgom a nagy éjszakákba,

Várom a barna felleget,

Multát a színnek, fénynek, vágynak,

Borultát a nagy éjszakának...

Hullj, hullj az asztalomra,

Nyárnak hulló virága,

Vadgesztenyék virága...

Ott a bokroknak alján

Csiklandott lány kacajja,

Párzó, bujálkodó vágy

Gyalázza meg az estét,

Az édes nyári estét...

Majd lesz est még sötétebb,

Lehull a nyár virága,

A gesztenyék virága.

Köd fekszi meg a bokrot,

Hideg lesz majd az este

S elmulnak a szerelmek...

Hullj, hullj az asztalomra:

Szeretem a virágot,

Az elmuló virágot.

Ilyen szép nyári estén

Nagy oktondin kiporzik

S lehull az asztalomra...

Az a ficánkoló lány,

Ott a bokroknak alján

Fázódva jár a ködbe’,

Ha jön sötétebb este

S elmulnak a szerelmek...

Nem hull majd asztalomra

Vadgesztenyék virága

S az őszi csöndes estén

Én maradok meg itt csak...

Begázolok a ködbe,

A sötét, lomha ködbe,

Átgázolom a bokrot,

A száraz, árva bokrot

S bekiáltom a csöndbe,

Az édes, szörnyü csöndbe:

Elmultak a virágok,

Elmultak a leányok:

Én itt vagyok, maradtam

És úr vagyok a csönden.