ÉJJEL.

Az estharang a messzeségbe halt,

Miként a haldokló szív vég fohásza;

Komor sötét merenge a tetők

Megett eltűnelgő szürkűleten.

Egy sírkeresztnek romján ültem én,

Magányosan, miként a számüzött

Lakatlan tartomány kietlenében.

Mély volt a csend, szívrázó a sötétség

Halkan rezegtek a sirok fölébe

Borúlt nyugalmas árnyu cyprusok;

Titkon suhonga hűs szelekben a

Halálszellem, kriptáknak rémjei

Borongtak el körűlem, egyedűl

Sohajtozó körűl, a holt világban.

A táj derenge; halványló lepelben

Emelkedett az éj homályiból

Az égi lyány, a szent Emlékezet;

S bájjal lengett az elhúnyt kor felett,

Mint a szerelm estvelgő csillaga.

Én ott ülvén elfojta bánatim,

Keblembül egy fohász kireppene,

S titkos fájdalmas kéjbe ringata.

S ím! egykor rózsapályám angyala,

Az elvesztett, eltávozott alak,

Hajnalgva tűn fel alkonyúlt szememnek.

«Szent árny! sohajtám, hol, hol fogsz velem

Te egykor egyesűlni?» Ő elázott

Arccal fordúlt el s - a sirokra inte,

S ködpáraként az éjbe’ szétoszolt.

A cyprusok közől lassú sohajtás

Lengett felém csendes fuvalmakon.