ÉJJEL.

Setét van már, elmult a nappal,

Nyugalom van a fáradtakkal,

Én ágyasházam elhagyom...

Ah, a mennybolt oly mérhetetlen!

Bámúlok a fénylő seregben

Fen-lebegő világokon.

Egykor, ha éjre fenmaradtam:

Mint falevél a mézharmatban,

Szivem gyönyörben förödék...

Az ég most is dicső, fensége!

Örök lángban a mirjád mécses...

De keblem más, mint vala rég.

Akkor merész, gyors szárnyat öltve,

Távol maradt e bánat földe,

Szálltam, fel... messze... végtelen...

S mig a napok körében jártam,

Bübájos kép volt útitársam,

Mely a földről szállt fel velem.

Gyors és könnyű volt feljutásom,

Édes, tartós ottmúlatásom

Az ég fényes tájékinál;

És csendesen jöttem le ismét,

Mint el nem zúzza gyenge testét

A hópehely, hogy földre száll.

Most, - látni csak s megtelni kéjjel,

Melyet kérdés nem ront, se kétely:

Ah, lelkem ezt kevésli már!

Többet kiván most: tudni, tudni...

A titoknak nyitjára jutni,

Mit a mélységnek kulcsa zár.

Mi az, mit fent s alant csudálok?

Mi tartja számon a világok,

Lények s valók mindannyiát?

Az út hosszú, a szám temérdek,

Örök titkok, miket nem értek,

Itt mélység mélységet kiált.

S mi vagyok én? talány e földön,

Hideg por, ha napom kitöltöm:

A lomb egyszer zöldel s le-hull...

Az élet fontja könnyen billen,

Visszásan mér a síron innen;

Nem bánom ezt, - de túl... de túl...!?

S mig titeket fenn, kérdenélek:

Nagy mindenség feltárt könyvének

Titkos betűi, csillagok!

A nagy kérdés nincsen megoldva,

Mentek tovább, mint kezdet óta

S nyugaton - lehanyatlotok!

Oh, fényetek ne tünjék még el,

De töltsetek be hit- s reménnyel,

Hogy ha e testet levetem:

Kétség s titok föl lesz deritve,

Most tűkörben, majd szinről szinre

Leend látásom odafenn.

S bár légyen itt gyötrelmes éltem,

Csak bízzam, hogy majd ott elérem

Az örök élet vizeit,

Ahol megenyhül szomjuságom,

Mely úgy epeszt s öl e világon:

- Nyugodt- s boldoggá tesz e hit!