ÉJJEL

Fenn már a hold, leszáll az éj,

S nem tűnnek gondjaim:

Mi érte újra keblemet?

Hol késnek álmaim?

Szegény fiú én untalan

Csak gyűjtöm kínomat,

S szűz ágyon a szép szőke lány

Alussza álmomat.

Ott tűzszemének fényein

Aludt el örömem,

Hó keble kettős halma közt

Ott szunnyad életem.

Ölében szenderednek el

Szivem szerelmei.

Ott hajh! csak el ne haljanak

Legszebb reményei.

De engem őriz a halál:

Ébren van itt velem.

Véremben forrnak kínjai.

Nincs tőlök enyhelyem.

Párnámon űl a csüggedés,

A sárga hervadás,

Bú, bánat, és a volt után

Siralmas bágyadás.

Szivet szakasztva hangzik el

A veszteség dala,

Magam vagyok csak minden, ah

Minden jóm elhala.

Emlékezet! te is gyötörsz:

Az elveszett napok

Árnyéka reszket képeden,

Melytől elborzadok.

Ezek virrasztnak engemet

S ha álom rejtene,

Fölráz fagyasztó újjal a

Féltés szörnyű keze.

Mért kelle oh szememnek a

Szép arcon vesznie?

Mért kelle asszonyképnek is

Szemembe tűnnie?

Mért inkább nem bámúltam a

Tündöklő szép napot?

Az égi kékellő határt

A holdat, csillagot?

Hol a világok csendesen

Forognak és fölül

Öröm s kegyelmek tengerén

Egy boldog isten ül?

Mért nem pihentem a setét

Erdőnek halmain,

Virágok és lombok között

Lágy fűnek szálain?

Nem tudtam a zengő madár

Szavát elégleni,

Csörgő patakkal, bujdosó

Szellővel játszani?

Úgy most nekem sem volna búm:

Az ékes halmokon

Vesznék, mint vész a tiszta hab

Virágos partokon.

Onnan levinne szárnyain

A csendes völgy szele,

Le messze! honnan távozik

A bánatok tele.

Hol gyenge szállal síromon

Teremne líliom,

S mellette szép dalt mondana.

És ülne angyalom.

De most hová kell lennem így,

Hová vész életem,

Ha élni, halni nem tudok,

Ha csak pihenni sem?

Hajh! mért kellett szememnek a

Szép arcon vesznie,

Mért kellett asszonyképnek is

Szemembe tűnnie?