Éjjeli menyekző.

“Megállj, fiam, megállj! legyen elég

Mai utunk, ugy is barnúl az ég,

S mindenfelől felhő tornyosodik,

Itt egy hajlék! ide szállhatunk,

S míg a kelő vihar mordonkodik,

Mi addig békében nyughatunk:

Mert a sötétségben,

E nagy sürűségben

Könnyen elbódulhatunk.”

“Mit nekem itt? nem mulatok, atyám!

Édes öröm vár az éjjel még rám

Egy kegyes szépnek forró kebelén,

Kinek lángot gyujték szivében:

Hozzá, a kedveshez sietek én,

Vígan kéjelgni bájkörében,

S uj lángra hevűlni.

Váltig elmerűlni

Kényei özönében.”

“Hallod, fiam, a szél ordítását,

A tolongó zivatar zúgását?

Mindjárt reánk szakad! még van idő,

Térj vissza! vad bátorságodat

Bú fogja érni: oltsd el emésztő

Zabolátlan indúlatodat!

Végy erőt sziveden,

Buja szerelmeden,

Hadd el bűnös czélodat!”

“Nem atyám! míg bennem a lélek él,

Nem rettent el semmiféle veszély;

Megyek, habár a vihar eltemet,

Habár enmagam károsítom:

Ez éjjel még gyönyörű hívemet

Dagadó szivemhez szorítom.

Zúgjanak a szelek,

Nem gondolok velek,

Szándékom nem másítom.”

“Hallod fiam, a sziklák ropognak,

A zápor hullámi mint locsognak,

Elhúnyt az égi fény, a villám nyújt

Csak világot sárga tüzével,

Csattogva hull, s hegyekbe, fákba sújt,

Földrázó rettentő dölyfével!

Oh mért nem mulattál,

Vesztedbe indúltál:

Higy nekem, ez nem jó jel.”

“S habár eged még inkább morogna,

Villámival kürűlem harczolna,

Nem hagynám el édesded czélomat;

Ezen sziv nem ismer félelmet.

Vigan, atyám! fogadd el karomat,

Jer s ne oltsd e tűzszenvedelmet!

Nem messze vagyon már

Azon óhajtott vár,

Hol adnak s vesznek szerelmet.”

“Mi az, fiam, mi ott oly magosan

A hegytetőn áll, s oly magányosan

Fenyűk közűl az ég felé mereng?

Mély borzanást tenyészt látása,

Vég enyészetet hirdetve körülzeng

A halálmadár kiáltása!

Fiam, igen félek,

Hogy az nem jó lélek,

Hanem gonosz lakása!”

“Félénk öreg! légy egyszer nyugodtan,

Csak egy puszta kápolna áll ottan,

Hol szép hívem reám várni szokott,

Midőn őt látogatni jöttem.

Nekem drága és jeles hely, mert ott

Sok édes perczeket töltöttem,

Midőn elvonulva

Szív szívhez hajulva

Kedvesem ölelgettem.”

“Az óra éjfélt üt! Fiam állj meg:

Nézd csak, minő fejér árnyék lebeg

A bérczeken! szememmel látszik -

El-eltünik s megint közelget;

Hol inteni, hol fenyegetni látszik,

S égő szövétneket emelget.

Az egész kápolna,

Mintha tűzben volna,

Reánk halvány sugárt vet.”

“Hah, atyám! ő az, a rég szeretett!

Im mely híven elémbe sietett,

És elhagyá puha nyoszolyáját!

Érettem a szabadban mulat,

Itt virrasztja a lelkek óráját,

Felkölté a belső szorulat.

Atyám! maradj magad,

Engem hozzá ragad

Egy hatalmas indulat!”

“Fiam! ne menj, hallgasd bús atyádat,

Még lesz idő ölelni mátkádat.

Oh ne szaladj bizonyos vesztedbe,

Mert ama csalóka kisértet

Örök kárt tesz ártatlan szivedbe’,

S letöri virágzó létedet.

Maradj, fiam, maradj!

Kétségben itt ne hagyj!

Szabadítsd meg lelkedet.”

De az ifju tüzes indulatját

Követvén, elhagyja kérő atyját,

Egyedül csak váró mátkájához

Száguldva lépésit sietteti;

És mentől közelebb jön czéljához,

Erejét annál jobban készteti.

Végre vad mozgással

S örömkiáltással

Magát karjába veti.

És háborgó szívének hevében

Bűnös kivánat égvén mellében,

Kénybe elmerülve, tüzesen

Üdvezli s öleli mátkáját,

S tele kivánattal, édesen

Csókokkal födözi arczáját.

A mátka hallgatva

Magát odaadva

Még neveli vad lángját.

És hogy egyszer meghűlt meleg vére,

Minekután kedvesét kényére

Ölelte - kifejtőzik karjából;

S felmegy a puszta kápolnába,

Mely ékesen sok ezer fáklyától

Tündöklik ünnepi pompába’;

S énekzaj, dobzódás,

Táncz, lárma s riadás

Hallék romladékába’.

“Szép mátkám, szólj! minő mulatságra

Jövünk oda a magányosságra?”

“Ott vannak a hivatalosok

Egy holt s élő menyekzőjére:

Ott vigadnak a lakodalmasok

E ritka párnak örömére.

Szép ifju! siessünk

Hogy oda érhessünk

A boldogok helyére.”

“Rajta, vendégeim! mulassatok,

Jelen nagymesterünk, vigadjatok!

Míg a végzés sírunkat bezárja

S visszahajt a kakas szólása,

Addig kiki holti tánczát járja,

S az égnek rezgő harsogása,

A földet rengesse,

S az eget keresse:

Ugy a lelkek szokása,”

“Mély gödörben eltemetve

Por fedi csontjainkat,

Míg az éjfél új életre

Feloldja lánczainkat;

S míg az élő álomba dől,

Kizúdulva üreginkből

A föld szinén tévelygünk;

S homályos dalt zengve,

Sírok körül lengve

A sötétben enyelgünk.

Temetőkben forgó szélként

Tartjuk víg tánczainkat;

Fél az utas, midőn hallja

Recsegő tagjainkat,

S beterítve lepedőkkel

Völgyeken le s hegyeken fel

Szirtről szirtre lépdezünk;

S a tenger habjain,

Felhők hullámain

Zajogva örvendezünk.

Nevetve a föld fiait

Kik ébren tépelődnek.

S hiú gőggel, ezer bajjal

A világgal vesződnek:

Az eszmélőt[3] kis mécsétől,

A fösvényt rejtett kincsétől

Elrezzenti játékunk;

Az öröm szépére,

Szerelem ölére

Halálszint von árnyékunk.

Igy zeng a menyekzősök rémdalja,

Az ifju azt borzadozva hallja;

De a mátka őket karon fogva

A vendégek sorjába vezeti,

És a csodálkozót mosolyogva

Nyájasan a tánczhoz készteti;

És vele sebesen

Csak ketten, kedvesen,

A rendeket követi.

És hogy az ifju már elfáradott.

S rég bedőlt oltáron nyúgodott,

Egyszerre a kápolna körében

Halotti csendesség támadott.

Csak a mátka, egy pohár kezében,

Az ifjuhoz fordul s így szólott:

“Kedves! igyál ebből

Az élet kelyhéből,

A melyet sorsod adott.”

És ő a kelyhet kezébe veszi,

Már irtózva ajakához teszi -

Már-már iszik - hogy kivülről atyja

Kérő szava: “Fiam, ne igyál!”

Az ifjunak füleit meghatja.

Megdermedve s kétségben ott áll,

Nem tudván, mit tégyen,

Hogy kimentve légyen

A megbántott atyjánál.

Hasztalan! a szép hizelkedése

Többet nyoma, mint atyja kérése,

S az ifju a kelyhet kiüríti

A vendégek egészségére:

De a tűzital őt megszédíti,

S oda dől az oltár szélére;

Mátkáját kiáltja,

És gyürűjét váltja

A menyekző jelére.

És azonnal az óra egyet üt,

És mindjárt sötétség lesz mindenütt;

A táncz zaja s dobzódás megszűnik,

Az egész kápolna megrendül,

A társaság egyszerre eltűnik,

S csörögve egy csonthalomba dűl;

Végtére békesség,

Halotti csendesség

Uralkodik egyedül.

Ott az ifju szörnyü ijedtségben

Maga lévén a nagy sötétségben;

Búbánat szorulván keblébe,

Lappangva keresi mátkáját,

Végre lelke kínos kétségében

Átkozza létének óráját,

Élve eltemetve,

Keresi reszketve,

A kápolna ajtaját.

S a csontpályán egy gödörbe lépe -

S előtte áll kedvesének képe:

“Te vagy, drága? oh mint kerestelek

Itt a gonoszok lakásába’;

Jőj, hogy többé el ne veszesselek,

Csak gyorsan férjed hő karjába!

Szép mátka! siessünk,

Hogy innen mehessünk

Fel atyádnak várába.”

De a mátka hosszan sóhajtozva,

És előtte csontvázzá változva

Az ifjuhoz így szól fel sirjából:

“Ifju! kit keresél, hamuvá vált,

Szülői átkával a sírba szállt;

Megfosztva a lelkek nyugalmától,

Erőszakos halált szenvedett.

Számkivetve a jóknak sorából

Eldúlva tovább nem élhetett,

S szilaj kétségébe’

Tőrt ütvén mellébe

Önnön gyilkosává lett.

S te, ki hűtelenül feláldoztad,

S indulatoddal vesztét okoztad,

Itt mátkád menyekzős nyoszolyája,

Minden kivánatja szivednek!

Itt végződik létednek pályája:

Szép ifju! vége életednek!

Az ur, a hatalmas

Legyen hát irgalmas

Szegény bűnös lelkednek.”