Éjszakai dal

Ellobbant villám

fáj a mély sötétben,

emlékek árnya

reszket a tavon,

Ophélia haja

villódzva úszik,

egy vízi pókot

lágy aranyba von.

Dalolj csak álmos,

mélyfekete csillag,

ki nem is látszol,

olyan messze vagy,

mint ezer éve

holtak éneke,

mint jégvirág,

mit finomujju fagy

rajzolt ezüst mesék

kisasszonyának

zöld ablakára.

Messze-messze dal,

elsüllyedt csónak,

nyájak csöngetése,

ódon pincékben

korhadt ravatal.

Dalolj, dalolj csak,

pókháló, zizegj,

surranj suhogva

nyirkos denevér,

dalolj agyamba

égi meleget

hamar kihült

bolond fekete vér.

Nőjj a sötétben

égig vad növényzet,

hizzál murok

és rothadj el retek,

üvölts az égig

üres, iszonyú csend,

üvölts, üvölts –

Én föl nem ébredek.