Éjszakák éjszakája

Arcodra folyt a sötétlila árnyék.

Ütemes munkájukat abbahagyták már az evezősök.

Tán most jön a nyugalom, gondolod

s kezeink keresik egymást.

Gordonka zendül a tavakon túl,

csillagok szikráznak a szurkos fenyőkön.

Ó, jöjj, harmónia: sóhajtva várunk

és sziklára koppan a könnyünk.

Borzongó szél, ezüstgitár, északi fény.

Halkmeleg a szerelem, mint a gyermeklehelet.

A halál fölébred a porló, sötét avarban,

tépett mosolya felénk világít.

Nézésed puha, mint a vén kövek mohája,

a mécs elrebben

s én egyedül maradok.

Ódon lanton peng a szomorúság,

zeng-bong:

szívem, szívem, szegény szívem.

Hervadt virágok párnázzák szobámat.

Hideg barlangok szele sóhajt.

Hangtalan villámok cikáznak.

Lebegés ez, vagy zuhanás?

Ha eltalálok ébenfalú kastélyodba,

fogadj szívesen, fehér aggastyán!

Tűnőfehér fényvonal villan utánam,

mint a hullócsillagok futta nyomán.

Már meg alszom a lugasban, embertelen-mélyen.

Valaki, gonosz kéz, leszaggatta a repkényt:

most mindenki láthatja anyaszült testemet.

Fekete isten-szavak csobbannak a kút fenekére,

véresen nyargalnak a felhők,

lassúszárnyú, bús-komoly angyalok keresnek valakit.

Kit? vajjon kit, Istenem? miért?

Édeskés, bomló szagot

lehel az álom.

Jó most virág-hullák közt feküdni, mosolyogni...

feküdni, mosolyogni...