Ekloga

Titiruszom, ki heversz terebélyes

bikkfa alatt,

nádsípodból eresztve szeszélyes

vers-fonalat

kötni, ezerszinü pántlika-módra,

vagy a futár

szél sarkára, vagy égi pilóta

gépe után

hogy maradozva röpüljön a géppel

messzi gigász

város iránt, lobogó díszként, mely

visszacikáz,

mint utasok bús vágya honukbeli

dombok drága

keble felé, ha röpülnek a bábeli

kőskatulyákba

kényszer-hajtva; de lelkük szépen

visszasuhan

ellenmondó röpte szelében: -

én okosan

lelkem küldöm el inkább és magam

itt maradok:

lelkem a messzi kövek vadonán vadan

elcsavarog,

táncol a táncokkal, lesi kártya

sors-ütemét,

naptalan utca redőibe mártja

macska-szemét, -

míg magam elnyujtózva nyugodtan

itt heverek;

homlokom árnyalják látatlan

bikk-levelek

s hó-szín nyájra vigyázva sugáros

napban uszom,

úgy dalolok fura dalt furulyádhoz,

Titiruszom!