Ékszerláda

Lelkemnek kincsei, szegény szomorú kincsek

alusznak naptalan, sötét ládába rejtve.

Néha előveszem, mint ékszerét a vénlány

s játszom velük magam, mindenkit elfelejtve.

És ékesítgetem magamat gondolatban:

ez itt egy diadém: egy régi szerelem:

ha föltenném megint lelkemnek homlokára!

ez itt egy bús gyürű, egy bús gyürű az ujjra,

pecsétes bús gyürű - óh mennyi ékszerem! -

óh szomorú pecsét! - mennyi könny volt az ára! -

Ez itt egy karperec; elnézem mint a fösvény:

kigyós kösöntyü volt, Tantalus-álmomé,

mely vétkes kört csinált, mint labirintus-ösvény.

Ez itt egy régi lánc, a zsarnok vágyak lánca:

mily súlyos és arany, s karika karikára

ütődve még, ha nyulsz hozzá, jajdulva csörren.

Ni itt egy régi bú, egy édes régi násfa,

a viselés miatt kívül kissé levásva,

köve baljós opál fájdalom-szülte gyöngyben.

Fülönföggő emez, alakja csöpp harang

és minden mozdulat megcsendítette halkan,

mint távoli zenét, a csöpp ezüstharangot -

Ah! ah! hunyd be szemed! hallod a régi hangot?

a régi néma szót hallod-e zengeni?

(Milyen gazdag vagyok, de csak úgy, mint tolvaj,

ki rablott kincseit mutatni nem meri!)