„Elefántcsont-torony” 1931-ben

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem.

Mintha az önvád nem volna elég:

Hogy nem ölelhetem egy öleléssel

Az északi s a déli féltekét,

Hogy nem száríthatok fel minden könnyet,

És nem törölhetek le minden vért,

Hogy nem zenghetem végeszakadatlan

A véghetetlen nyomor énekét.

Azt kellene, azt kellene talán.

Csak azt, csak azt, csak azt a balladát.

De gúny és szitok süvöltöz köröttem,

Mert van még kék ég, hóvirágos ág,

S egy cinke, Isten örök proletárja

Máskép fújja magányos dallamát,

Mint a morajló, éhes tömegek.

S én a cinkével is énekelek.

Az énekemet ki szabhatja meg?

Én azt dalolok, amit akarok,

Vagyok, aki vagyok,

S tán akkor dalolok az emberért,

Amikor a cinkével dalolok.

És igenis: a csillagokkal is,

És igenis: a virágokkal is,

És minden kopott, ócska szerelemmel,

Ma is, ma is, ma is.

S mit tudjátok ti, hogy a dal hol áll meg,

Hol áll meg, hol áll meg, kit hogyan talál meg?

S nem nagyobb doktora-e a nyomornak,

Mint a balgán kuruzsló forradalmak?

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem.

Éppen azért: vagyok, aki vagyok.

Költő vagyok.

Kié vagyok?

- Hiába nekem szegzett fegyverek -:

Először Istené,

Aztán önmagamé,

Aztán a tietek.