Elég a jaj. Ki innen a mezőre.

Elég a jaj. Ki innen a mezőre.

És dúlt arccal ajtót nyitok.

Nyugodt az éj. Lassan megyek előre,

fejem fölött hold, csillag-milliók.

Itt kívül is, mint ott benn, a titok.

Közelbe vannak. Szinte mind elérem

a régi rejtélyt az ég peremén.

De rám merednek reszkető-fehéren,

azt kérdezik, miért zúg úgy a vérem

és mit jelentek ember, ember, én.

És kérdem tőlük, mit jelentetek,

ti fogható, ti nyílt-tömör talányok,

miktől a fájó mindenség beteg,

ó csillagok, aranysebek,

s ezüst fekély, hold, óriási tályog?