Elégia a humorhoz

Humor, te könnyek közt fogant mosoly,

Te fájó lelkek arany egyensúlya,

Kinek szülői: emberszenvedés

És isteni derű,

Ki alacsony élc, nyers tréfa fölött

A komikumnak tiszta csúcsán állasz

És Janus-arcod kétfele tekint:

A vígjátékra s a tragédiára, -

Köszöntelek.

S köszöntöm százesztendős lovagod,

A nagyok között nem éppen kicsit,

Ki tarsolyában téged hordozott

Rögös útján - a Tátra tövétől

Egész a Kerepesi-temetőig.

Ő nemzetének Napszámosa volt,

Napszámba’ nagy. Sok fény rá nem esett

Annál több fény áradt belőle ki.

Humor, humor te, - az Ő humora! -

Képzeljétek csak el, hogy mit jelent:

Megnevettetni egy alélt királylányt,

Egy halvány, beteg, fásult nemzetet!

Feloldani a kétségbeesést,

A tehetetlen harag kínjait,

A robbanásig megfeszült erőt!

Egy mosolygásban feloldani mind!

Ezt tette Ő.

S mosolya ritkán volt keserű villám,

Inkább volt engesztelő napsütés.

Pedig halálos kórral küszködött

Ő is, mint nemzete.

És nemzetére betegen mosolygott,

De mosolya nem volt beteg mosoly.

Mások mindvégig káromolnak tán,

Vagy síránkoznak, vagy ömlengenek.

Ő, a derék - mosolygott mindhalálig.

Köszöntelek humor!

S köszöntöm százesztendős lovagod,

Ki vérszerint volt rokonom nekem

S szellem szerint is talán - egy kicsit.

Ó, de én messze, messze elhajoltam,

Egészen az elégia felé.

Vigasztalni is árva népemet:

Nem merítek a derű tengeréből,

Hogy meríthetnék abból, ami nincs!

Én vigasztalni úgy tudom csak Őt,

Ha komor arcát önmagamra öltöm,

Hadd lássa rajtam végzetbarázdálta,

Sorsfelszántotta zordon önmagát.

Humor, én mostan a Te lábaidhoz

És hű lovagod lábához teszem

A lelkemet: ezt az elégiát.