ELÉGIA EGY ELESETT IFJÚ EMLÉKÉRE

Ó, búsan csurran, s bánatosan ragyog

A vénülő bor sárga aranyja ma,

A lomha szél szelíden szállong,

S messzi hegyek aromáit hozza.

Pajtás, köszöntsük csorba kupánk setét

Csengésü párját régi napokra most,

S édes danái tűnt időknek

Szánk fanyar ízét cúkorozzák!

Jó most halottat hívni az éjidőn,

Nézvén: a vén kert borzadozó, komor

Ákáci közt fehér lepelben

Leng-e kisértet a néma útra?

Emlékszel-é rá? gyenge-leány szinét

Orcáinak még festi eléd szived?

Elhullt a harcon ő is, ő is,

Áldozatúl a setét viharban.

Dícsérjem-é őt? verjem-e rá kemény

Ércét “hős” szónak? csillog a hősi szó,

De tompán is kondul s ijesztőn,

Mint megütött vas a múzeumban.

Nem foglalom hát vasba finom s szelíd

Ifjú alakját: ércszobor a vezért

Hirdesse, vér zordon gigászát,

Kit puha lantom meg sem érthet.

Húnyt ifjat illőbb megremegő, setét

Virágu verssel hinteni most körül,

Bús rózsát fűzni holt kezébe,

Elfeledőn, hogy e kéz is ölt tán.

Nyugtassa Isten, sírja örök ölén

Álmodjon éltet, mit sohsem élhetett,

Míg bánatos, csöndes szemével

Néz le a sírra a könnyszinű hold.

S ha bús hazánkba eljön a Béke majd,

S keze a tornyok ablakain benyúl,

Zendítve a harangok bronzát,

S felriad édes ivű galambraj,

És feldoboghat újra nehéz szivünk,

S felnézhet ismét földresütött szemünk

Keresve boldog horizontot -

Ő is örüljön a néma sírban!