ELÉRTEM, AMIT EMBER ÉRHET EL...

Elértem, amit ember érhet el:

Boldogsággal csordultig e kebel!

Ölemben kedves ifju feleség,

Milyenről lelkem annyit álmodék,

Midőn virágaid közt, képzelet,

Mint mámoros pillangó repkedett;

Ölemben egy oly asszony, akinek

Tündérek adják a testvér nevet,

Ölemben a legdrágább földi kincs...

Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs!

Miért is volna nékem a remény?

A nem-továbbat már elértem én.

Mi volna könnyebb? mint lemondanom

Mostan terólad, honfi-aggalom,

Terólad, kínos hazaszeretet,

Ki mindörökké téped a szivet,

S magamnak szedni, mit az óra ád,

Istenre bízván más búját, baját... -

De el nem hagylak, hazám, tégedet,

Múltat, jövendőt, mindent eltemet

Boldogságomnak tenger-özöne,

Csak szent oltárodat nem önti le.

Veled sohajtok, hazám, mint elébb,

A kedvezőbb, a szebb idő felé,

Mely töviskoronádat leveszi,

S helyébe a dicskoszorút teszi,

Veled sirok, ha fájnak sebeid,

- Miket rajtad haramják keze nyit, -

Veled sirok, hogy fázol, éhezel,

S nincs részvevőd sem távol, sem közel,

Veled sirok, hogy korcsok fiaid,

S hivom le rájok isten átkait,

S veled szégyenlem, hogy a nagyvilág

Téged, szegény hazám te, meg se’ lát,

Hogy, aki rajta egykor úr valál,

És reszketett parancsod hanginál,

Most rája nézve nem is létezel...

S érted teszek majd, hogyha tenni kell!