Élet és halál

Végsőt lehelt a várnak embere,

Kinos fohász volt véglehellete;

Előtte nyilott száz terv, száz remény,

Megtörve most az Úrnak végzetén.

Mellette a kis ház megnépesült,

Egy pór kebelre első nap derült;

Nap és élet, más semmi, semmi sem,

Mint szenvedés és dőre küzdelem.

S szintén fohász volt első létjele:

Ott búcsúszó, itt harcnak kezdete.

S a két fohász amint így elvegyült,

Isten trónjához hírnökül repült,

A föld folyását rajzolván le ott

S szó nélkül mindent, ami küzd, mozog.

Eközben esni kezd szép csendesen,

Az ég a holtnál sírva van jelen,

S keresztvizet a gyermekfőre hoz,

A nap kisüt s viz, könny leszáradoz.

A gyermek serdűl, a sír felvirúl,

Virágja lesz gyermek játékaúl;

Első játéka már halotti jel,

Mellyel talán a sors jegyezte el. -

Ifjúvá fejlett a gyermek legott

S a vár lányával hogy találkozott,

Mindkettőben volt ifiúi szív,

Melynek lángjával a sors átka vív,

Sohajt mindkettő és a két sohaj

Istenhez száll egy felhő szárnyival,

Mert a világról rég száműzetett,

Talán az égben lel még menhelyet,

A vár leánya asszonnyá leve,

S ismét sohajtól rendül meg szive,

A pót kétségbe esve sírba dűl

S haldokló ajkán is még sohaj űl;

Ott kezdete egy sziv küzdelminek,

Itt fájó harcot csendesíte meg.

Majd a pór sírján is virág fakad,

A várgyermek meg azzal játszogat,

És mindezen a sors ércszála megy:

Rabért - rab, bölcső és koporsó egy.