Életbölcseség

Az ifjú lélek ha világba lép,

Mint nap, fényárban lát mindent körében,

Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,

Miről lopott sugár reng gazdag ékben.

Boldog, ha megbékélve a világgal,

Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.

Az ifjú lélek ha világba lép,

Azt tartja, Isten mása minden ember,

Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,

Ördögnek nézi csalt kebel dühével.

Boldog, ki megbékélve a világgal

Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.

Az ifjú lélek ha világba lép,

Csillagnak tartja a lány szerelmét,

Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,

Míg eszmél s porban látja istenségét.

Boldog, ki megbékélve a világgal,

Csillag helyett beéri jó parázzsal.

Ki is gondol, függvén a hókebel

Kéjhalmain, hogy csontváz van alattok?

Csontvázzá lesz minden gyönyör, ha azt

Hideg kebellel végig boncolátok.

Boldog, ki megbékélve végzetével,

Élvezni tud a perc költészetével.