ÉLETEM.

Én nem nevezhetem tengernek éltemet,

Hisz az csak egy csendes, boldog tavacska volt;

Jó volt hozzá az ég, jobb már alig lehet,

Reája, partirúl virágos ág hajolt;

S hol vadregényesen hullámzott a vidék:

Hűs völgybe’ termetes tölgyek környékezék.

Szürkűletben, midőn csendes még a világ,

Száz fészekből zengett felette lágy zene;

Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,

Ha felriadt észak vadan-duló szele;

Medrét nem ülte sár, vizét nem szállta szenny,

Fehér kövecs volt ott, s aranyszinű föveny.

Ha néha-néha köd boronga tűkörén,

Befátyolozva, mint hamuszinű lepel:

A lágy fuvalommal, mely támadott körén:

Mosolygva széleszté a jó nap fénye el;

Dal zengett, - virág nyilt, széllel játszott a hab;

Mi volt a tónál szebb? ki nálam boldogabb?

De kárörömmel jött rá egy szilaj sereg,

Taposva, tépve járt a csendes tó körül;

Irigység üszkétől lángolt fel a berek,

- Ember boldogságán ember ritkán örül, -

S a tóba oly szörnyű sulyos sziklát vetett,

Hogy zúgva szétcsapott habja a part felett.

Ez a nehéz teher keblében mélyre szállt,

És nincs remény s erő, többé kivonni azt;

A játszi habmoraj lázas zugásra vált,

A víz sötét... apad... elérve a tavaszt,

Midőn kiszáradott és élte elhala:

Meglátjátok, a kő minő sulyos vala...!