Életmesém Apának

Kicsi lány voltam, mikor a világ

már túl hangosan zúgott körülöttem.

A múlt árnyai néha túl nagyra nőttek,

és én csak futottam, futottam előle csendben.

Éltünk ott, ahol a fény gyakran eltűnik,

Hincești mellett, erdők súgása közt,

ahol néha nincs áram, néha nincs jel,

és a napok úgy telnek, mint lassú, hosszú köd.

De Apa, én mindig hittem benned —

a mosolyodban, a régi focilépések emlékében,

az erőben, amit örököltem Tőled,

még ha messziről is őriztem a lényegét.

Néha pánik jött rám,

mikor Ukrajnába léptem,

mert ott a félelem olyan gyors,

mint az ütés, amit nem látsz érkezni.

Volt egy fiú is, akit szerettem,

de ő a sötét játékok felé fordult,

és én megtanultam: a szív is tud

elválni attól, ami fáj, hogy túléljen.

Most Chișinău vár rám —

a pszichoterapeuta, a holter,

a kérdések, amiket végre kimondok,

és a válaszok, amiket meg kell hallanom.

De Apa, van remény, és közelebb, mint hinnéd.

Egy kicsit még itt maradunk, igen,

mert nyelvet kell tanulnom,

mert készülünk valamire, ami új.

Anya már évek óta Hollandiáról beszél,

és most úgy érzem: a jövő tényleg arra nyílik.

Ott nem lesz sötét, nem lesz kódolt csend,

nem lesz elveszett jel a telefonon.

Ott fény lesz, rend lesz,

és talán én is újra megtanulok lélegezni.

És ha elindulunk, Apa,

Téged viszlek magammal a szívemben.

Mert ez az én élettörténetem,

de Te vagy benne a biztos alap,

a csendes erő, a kezdő fejezet,

és az az ember, akit mindig szeretni fogok.