ÉLETSOR

Futó gyönyörben, hosszu gyászban

Éltem az emberpusztaságban,

Nem tudva mibe kezdeni.

Világ zugában elfeledve,

Csupán magamnak énekelve, -

De fönnen tudtam érzeni!

Bár megtiport az élet átka;

S kietlenűl, az út sarába,

Hosszú homályban éltem én:

A végzet éles, zord csapásit,

Bár egyre sújt még, egyre kábit,

Rovásra sohasem szedém.

Szivembe nyúlt a szomorúság,

Huzattam is, de csak a búsát,

Vigadtam sírva, bús magyar.

Hadat üzentem óriásnak,

S a törpék síri gödröt ásnak, -

Csak vissza még, ne oly hamar!

Fölöttem elrohant a kába,

Gyémántot, országút porába

Nem látott engem senki sem;

Vad télvizek árjai mostak,

A nyegle hősök rám tapostak,

Csillogva fönt a semmiben.

Teremtő szó után epedtem,

De visszahullt a szárnyi szellem,

Közhelybe fúlt a gondolat.

Ha róla szép mezét letéptem,

Mindjárt a puszta űrbe léptem,

Vázat fedett a foglalat.

Képzeltem eszmét tetterősnek,

Költőt világjavítva hősnek,

Költőnek képzelém a hőst.

És láttam az eszmék királyát

Szegényen, trónuson a gyávát,

Koldulni láttam az erőst.

Embert kerestem. Földi társat,

Kinek a szíve szívbe áthat,

Lelkében él az ideál.

S láttam sok emberarcu szörnyet,

Zsarnok előtt sok szolga görnyed,

Minden tekintetük halál.

Embert kerestem. Fönnen érzőt,

A költő álmait megértőt:

De nyomban éles gúny fogad;

Kacagnak rajtam emberárnyak,

És meggyülöltem mindahányat,

Nem leltem én, csak korcsokat.

Istent kerestem. Szolga-arcok

Sápadtak, hogyha neve hangzott

S betölte minden csarnokot.

De én haragtól megremegve

Kiálték fel a fellegekbe:

Nem tűr a szívem zsarnokot!

Istent kerestem. S mutogatták

Pőrén nekem az istenadták;

Az áhitat undorba fúlt.

Utáltam őket istenükkel,

Sosem nyilik az ő szemük fel, -

S kezem most önszivembe nyúlt.

S egyszerre mindent megtaláltam,

És ragyogó szinekre váltan

Levetlek, hosszu, méla gyász!

Örök gyönyörben, gyors viharban

Kizengem mélyid én a dalban,

Lelkem, te istenlakta ház!