Életünk korai

Sír, sír a gyermek, játékért eseng,

Egy lepkeszárny vágyát betöltené.

„Majd hogyha megnősz és kedved telik,

Vehetsz magadnak tarka lepkeszárnyt,

- Mondják - de addig várj, gyermek s tanúlj!”

És vár a gyermek, vár, amig kinő

Az iskolából, s hogy vehetne már

Játékot, lepkeszárnyat: nem mosolyg

Ez rája többé, mint előbb tevé.

Lelkében az üdv és pokol lakik,

A serdülő, a tiszta szerelem,

Szeszélyesen repül az ég felé,

Túlszárnyal rajta és túl a napon

Alkot magának tündér életet.

S nem kedves már előtte más gyönyör,

Mint melyért küzdött, melyért véreze.

De a szülőknek féltő gondjai,

A külvilág részvéte és ezer

Érdeknek ónja rácsimpaszkodik.

„Várj, - szóllanak - míg férfivá leszesz,

A férfi majd okosabban szeret.”

Szeretni s okosan, mi gúny, mi gúny!

Csak az szerethet, aki tiszta még,

Mint a sugár, mely mindenen aranyt lel,

Kit még a dőre emberbölcseség

Mindent gyülölni s félni nem tanít. -

Az ifjú hallgat, bú sorvasztja el;

Kiolták napját, hogy ne égessen

És napja nélkűl élte megfagyott.

És férfivá lesz, pillantása gyász,

Nem nő fejére már virágfüzér,

Fel nem vidítják őt madárdalok.

Egy van csak, ami lelkesíti még:

A népszabadság. Szíve, mely saját

Keblében hogy verjen már nincs miért,

Dobogni a közzel tanulni kezd.

És elébe lép az állam zordonan

Kiáltva rá: „A föld rég osztva van,

Ábrándképednek nem maradt helye!

A síron túl van boldogabb haza,

Ki itt elégedetlen, menjen át,

De itten pártos és bünhődni fog!”

S a férfit a bú aggá érleli,

Fejét a földre szegzi, mintha ott

Keresné, hogy majd álma teljesűl.

Kinyil a sír, fáradtan dűl belé;

De az igért reményvilág felett,

Ki tudja, mit rejt ismét a kereszt.