ELFRIDA

By László Arany

Furcsán esett, de megesett

Hajdanában ez az eset,

Hajdanában, danában,

Ködös Britanniában.

Edgar, angolok királya,

Gyászos özvegységet ére,

Sírt-rítt, majd meghalt nejéért,

Nem lelt balzsam-írt sebére:

No de mégis csak begyógyult,

Nem telt belé csak néhány nap,

Mihelyt hírét vette egy szép

Devonshirei gróf-leánynak.

Jött a hír, - volt aki hozza,

A királyok lelnek enyhet,

Mért is tartanának másért

Jött és sugta: aki meghalt

Magok körül annyi renyhet,

Hadd nyugodjék lenn a sírban,

Szép virág vár, rózsabimbó:

Menj, szakítsd le, Devonshireban.

Edgár szegre tette a bút,

S küldte Athelwold vitézét:

Kósza hírnek nem hiszek, menj,

Mindent szemre véve nézz szét,

S ha oly szép, mint híre mondja,

Magam megyek jegyváltásra -

- Pénzt, paripát, leánynézést

Sohase bízz másra!

Ment Athelwold, Devonshirenek

Grófi kastélyát elérte,

Látta Elfridát, s szívének

Verésitől dobban vérte; -

Mind a hírt, mely szállt felőle,

Rút hazugságnak találta,

Mert nem bimbó, rózsabimbó,

Szép kifeslett rózsa várta.

Szép kifeslett rózsa: szirmán

Megáll a szem önfeledve,

Kelyhén mintha ott ragyogna

A hajnalnak perge nedve,

Ez az arcpír, - áttűnik mint

Fátyol burka ért gyümölcsnek,

Talán szellő is lefujja, -

Eszét venné bármi bölcsnek.

Könnyű menni követségbe,

Ország dolgát sütni-főzni,

Járni-kelni hadsereggel,

Ellenségeket legyőzni;

De ifjúnak szép leányért

Menni másnak jegyváltásra, -

- Pénzt, paripát, háztűznézést

Sohase bizz másra!

Szíve lett úr, és Athelwold

Feledé, mi ügyben járt ott;

Telt az idő, egy nap, két nap,

Hetek óta mulat már ott;

Csinos ifjú szép leánnyal

Mindig együtt, reggel, estve, -

S egyszer, íme, csak belépnek

Az apához, áldást esdve.

Gazdag ifju, ős családból,

A királynak is kegyence,

Hajdanában is, miként ma,

Az ily kérő várt szerencse;

Az apánál kész az áldás,

S a nászt csakhamar megülik:

“Te az enyém, én a tied,

Ásó, kapa, mind a sírig!”

S elindulnak a királyhoz.

Csak most főtt Athelwold agyja,

Hogyan adjon neki számot?

Valljon-e, vagy jobb: tagadja?

Mi lesz a gonosz csalásnak

Legjobb leplezője, örve?

Hosszú az út s tekervényes,

Tekervényesb az ő terve.

Hosszú az út, mégis annak

Hej, mi hamar végit érik;

De Athelwold úr fejében

A kimentő terv nem érik:

Látszik is már a királyvár,

Esti napfény megragyogja,

De nem fejlik, ki nem bomlik

Athelwold tervének bogja.

Hogy beértek este, későn,

Félre-úton, útca-zugban,

Félre-lakba vitte hölgyét,

Kandi szemtől rejtve, dugva.

Egész éjjel terveket főz,

Egyet eldob, mást határoz,

S alig virrad, sebbel-lobbal

Megy sietve a királyhoz.

“Jó királyom, hát jelentem,

Itt vagyok már, itt van a lány;

Hejh, de rászedett a híre!

Ha csak szép nem volna, hagyján!

De nyomorék, sánta, törpe,

Háta púpos, válla kajsza,

- Arca torz és szeme bandzsal,

Egyik csára, másik hajszra.

“Mit tegyek? Tudák a célom,

Ha otthagyom, nyílt gyalázat,

Féltem, a lány dölyfös apja

Még királyom ellen lázad:

Elvevém hát magam. Aki

Tisztében ily híven fárad,

Ennyi önfeláldozásért

Megérdemelne egy várat.

“Meg, egy várat a királytól,

Félre-tájon, messze-innen,

Hova ezt az új menyecskét

Még ma el lehetne vinnem.

Még ma, hogy ne lássa senki,

Meg ne tudják, hogy mi csúnya,

Ne legyen ő, s véle én is

Mind az udvarnépnek gúnya.”

“Jó; tied ős Westwood vára;

Rejtve léssz ott, s mégse messze;

Rengeteg közt áll, s ne félj, hogy

Akárki is fölfedezze;

Én nem engedlek nyomozni,

S mint az éj rejt ott az a lak;

De magam, mivel kegyellek,

Nemsoká meglátogatlak.”

Hej! Athelwold most akadt meg,

Hisz csak éppen őt kerülte,

Gondolá, majd messze tájon

Lopva, víg zaj pezsg körülte;

S íme, rab lesz, s kéz alatt is.

Tépi üstökét, sóhajtoz,

Hej ez asszony, szép menyasszony

Még fejére mennyi bajt hoz!

S mentek aznap, meg sem álltak,

És elértek agg Westwoodba:

Ócska kastély, zord, uratlan,

Útait fölverte dudva;

Ablak, ajtó, puszta termek,

Ősi képek, minden ásít

Messziről már a szerelmes

Pár elébe óriásit.

Vén, unalmas ősi fészek,

A világtól elfeledve.

Szép arának ide bújni

Ugyan hogy lehetne kedve?

S még ha mindezt úgy cserébe

Kapta királynői rangért!

Hej! Athelwold keservesen

Meglakol még e furfangért!

“Ej, de biztos nőm szerelme,

Megbocsát ily kis csalást ez”,

Gondolá ő, s újra cselt főz,

S Elfridának vallomást tesz:

“Szép szerelmem, megbocsátsz-e!

Nagy a bűn, mit elkövettem,

De szerelmem, mit legyőzni

Nem birék, kimenti tettem.

“A király vágyott kezedre,

S külde engem, hogy vigyek hírt,

Igaz-e, hogy szép vagy? Ó szép,

Szívem ellenállni nem bírt.

Megigézett ajkad, arcod,

Szemöldöd mosolygó íjja,

Mindent elfeledtem, azt is,

Mi lesz e feledség díjja!

“Megvan; késő lenne bánni,

S most bocsánatért könyörgök.

S aztán, - látod, egész kart kér,

Ha kisujjat kap az ördög -

A király jő látogatni:

Kérlek, ó segíts cselembe’,

Ne igézd meg, ó ne légy szép.

Csúfnak öltözz, bár selyembe.

“Fess bibircsókat magadra,

Húzd le szád, félszemre sandíts,

Hátad, melled tömd ki púppá,

Állva görbedj, járva sántíts,

A szókat szuszogva ejtsd ki

S tettesd magad félbolonddá:

Erre sem jő többet Edgár,

Csak ez egyszer tegyük lúddá.

“S akkor itt mi vígan élünk

Ment leszünk háborgatástól:

A királynál meg se sejtik,

Hogy e vén vár kit palástol;

S mint galambok halk falombok

Csendes árnyán, rejtezünk itt:

Boldog ketten, elfeledten,

S hozzánk nem bocsátva senkit.”

Tyhű, Athelwold, nagyba fogtál,

Tudod, hogy nőd mire kérted? -

Mondd, hogy menjen tűzbe, vízbe,

Talán kész megtenni érted;

De hogy a világ elébe

Csúfnak öltözködve álljon

No hisz nőt ilyesre kérni

Soha senki se próbáljon!

Ráfigyelt a jó tanácsra,

S gondolá Elfrida bölcsen:

“Majd bizony, ha trónra hívnak,

Éltem ez odúban töltsem?

Hű szerelmesnek fa-kunyhó,

Remetelak, szép ez elvben,

De mikor oly rettenetes

Unalmas a kivitelben!”

De csak hallgat. És Athelwold

Fütyörészve várja Edgart:

“Majd ha látja, hogy lecseppen,

Hogy fut innen vissza mindjárt!”

S alig várja. Őrtoronyban

Ül egész nap vizsga lesbe’,

Végre jő - hírt ad nejének,

S viszi Edgart egyenest be.

Ő se látta még, s kíváncsi,

Hogy alakult neje vázzá;

S ajtót tárva a királynak,

Mohó szemekkel vigyázá,

Hol van a szörny, ül-e, áll-e?...

Betekint és összedermed,

Mert a szép Elfrida áll ott,

Gyönyörű arc, deli termet.

Soha sem volt ily igéző;

Egy tekintettel szívet gyujt.

Halkan bókol a királynak,

S üdvözölni őt kezet nyújt.

Ez fülig szerelmes immár,

Zavarodva visszahökken,

Sok idő kell, míg beszédök

A szokott vágásba zökken.

Hanem aztán meg sem állna,

S Edgár ámul e varázson;

Szó szavat vált, bókra bók foly,

Csak Athelwold ül parázson.

Jaj, neki most vége, Edgár

Rájött a csalásra -

- Pénzt, paripát, feleséget

Sohase bizz másra!

Hanem Edgár szót se mond rá,

S nem is látszik, hogy neheztel;

Athelwoldhoz nyájas, és ez

Hitet, reményt még se veszt el:

“Hátha neki még nem is szép,

Vagy, mivel kegyelt, megenged.”

Ily reményt táplál magában,

Vagy csak jobban mondva, tenget.

És az estét vígan ülik,

A király vadászni kíván.

Nagy parancs megy a falukba,

Ezer hajtót összehíván.

S másnap estig a vidéknek

Rengetegjeit fölverték.

De Athelwold este eltűnt,

S reggel szíven szúrva lelték.

Ki a gyilkos? Vajh ki tudná?

Edgár hasztalan kutatja;

Eltemették grófi fénnyel,

Szép Elfrida elsiratja;

Gyászol pár hetet, s ki hinné?

Ekkor nászt ül a királlyal.

- Tüzes ifjú leány-nézést

Soha magadra ne vállalj!

Edgár sem nősülne többször,

Ily hűbele-balázs-formán!

Király lett az új királyné,

És a kormány papucs-kormány.

Véneknek nincs kelti, ifjak

Jutnak fő-fő állomásra, -

Pénzt, paripát, feleséget

Sohase bizz másra!

Furcsán esett, de így esett

Hajdanában ez az eset,

Hajdanában, danában

Ködös Britanniában.[1]