ELHAGYOTT ANYA

Ismérek egy édes, ah árva anyát,

Mely búnak eredten emészti magát,

Elhagyva, kerűlve leányaitól,

Bár értök epedve a hív anya szól:

„Oh jertek ölembe,

Szép gyermekeim;

Áldásra emelten

Várnak kezeim.

Oh jertek, oh jertek, az édes anyához,

Itt ül lekötötten a szörnyű magányhoz;

Oh jertek ölembe

Gyermekeim,

Mig el nem apadnak

Hév könyeim.”

„Én szültelek, álltam

Bölcsőtök előtt;

Emlőim adának

Új életerőt.

Mint kis csecsemőket

Már én emelélek,

Míg bennetek alvék

A gyermeki lélek.

Én látnotok adtam

Oly nap sugarát,

Amelyet irígyel

Sok földi család.

Szép arcaitoknak

Én adtam e bájt,

Mely annyi szivekben

Viszhangra talált.

Én termetet adtam,

Oly őzi sugárt,

S szűz kebleitekre

A líliom-árt.

Én adtam a szájnak

Az édeni mézet,

Mely akkor is édes,

Ha tőreit érzed.

Én adtam e tündér

Lángu szemet,

Mely a szerelemnek

Csillaga lett;

Mely egy sugarával

Szűl enyhe tavaszt,

Egy más sugarával

Elégeti azt.

Szépségimet íme reátok adám,

Hogy halljam e szókat: ,oh édes anyám!’

Hogy zengjen e név is

Ajkitokon,

S elhagyva ne légyek

Bús napomon.

O jertek, o jertek

Az édes anyához:

Itt ül lekötötten

A szörnyű magányhoz.

Oh jertek ölembe

Gyermekeim,

Míg el nem apadnak

Hév könyeim.”

Így szólal esengve.

Hiába, hiába!

Nincs aki omoljon

Szülői karába.

Sors űzi fiait, remeg élteikért;

Ah! lányai égnek az idegenért.

S ő ott ül örömtelen és egyedűl,

A köny kiapadva szelíd szemibűl,

S mint lelke-törötten az égre tekint,

Láthatni kövűlve az anyai kínt.

Csak szívdobogása jelenti hogy él,

S minden dobogással egy élet alél.

E bús anya képe te képed, o hon!

Márványkebel átka van asszonyidon.