Elhagyott harangláb

A nehány ház, mely körülvette,

Elveszett-pusztult, csonkig égett,

Sátorfáját fölszedte innen,

Mint költöző madár az élet.

A véghetetlen némaságot

Már nem zavarja élő hang,

Maradt a síkon egymagába

A harangláb s a holt harang.

Dermedten csüng az ólmos csendbe,

Beszédes ércnyelve be néma!

Teste maradt csak, lelke elszállt -

De mintha visszajárna néha...

Ember a köteléhez nem nyúl...

De ha megingott, ha megrengett

Tetőtől-talpig a harangláb -

Nagy viharban - még kondul egyet.

Idegenül, komoran kondul,

Mintha a szélvész lelke volna,

Mintha temetne egy világot

Sötét hamuba, szürke porba.

Komoran kondul, tompa jajjal,

Mintha valaki magát tépné,

Tépné, szakítná, megátkozná...

E kín az egész teremtésé.

Akkor a messzi falucskákban

A népek borzongva megállnak:

Mert ember nem harangoz néki:

Harangoz az Isten - magának!